Novellák

Ölelés

Tegnap megölelt. Még sosem esett ennyire rosszul egy ölelés. Csupán egy másodpercnyi idő volt, de nekem úgy tűnt, mintha ezer évig tartott volna. Aztán elengedett. Szomorú mosollyal néztem rá. Viszonozta a pillantásomat, de az ő arcán valami más is volt a szomorúságon kívül. Szánalom. Gyorsan megfordultam, és elköszöntem tőle. Sietnem kellett. Ment a buszom.

Hazafelé, a buszon ülve végig a történteken járt az eszem. Újra és újra felidéztem magamban azt a néhány másodpercet, mikor realizáltam, hogy pontosan mi is folyik itt. Sőt. Csak egy másodperc kellett hozzá, hogy rájöjjek, egyetlenegy pillanat. És ő is azonnal rájött. Kínos mosollyal néztünk egymásra. Megnémultam, és ő sem nagyon tudott mit mondani. Aztán megölelt.
A jelenet még egyszer lejátszódott a fejemben, ezúttal valahogy sokkal bántóbban és élesebben, mint korábban. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, miközben továbbra is a tömött buszon ültem, de nem tudott érdekelni, mit gondolnak mások. Ezúttal nem. Hiszen pár perccel mindez előtt, mikor sétáltunk le a lépcsőn, még minden teljesen más volt. Boldog voltam. Tervezgettem a nyarat, az évet. A közös nyarunkat, a közös évünket. Aztán kiléptünk együtt a kapun, és hirtelen megszűnt a külvilág. Merthogy ők is együtt voltak.
A barátom szinte észre sem vett. Átölelte a mellette álló lányt, miközben halkan beszélgettek. Fogta a kezét, és továbbra is ölelte. És akkor a legjobb barátnőmmel egymásra mosolyogtunk, már szinte hangosan felnevettem, annyira szürreális volt az egész, miközben ő szorosan átölelt. Szánalomból tette, de ő legalább megtette valamiért. Aztán elköszöntem tőle, és akkor végre a barátom is észrevett. Elsápadt, elengedte a lány kezét, de nekem sietnem kellett. Ment a buszom.