Novellák

Azon a napon

Emlékszem még az arcára, ahogyan aznap rámnézett. Óvatosan letörlöm az első könnycseppet a szememből. A sírkövét benőtte a moha, pedig hetente kijárok. Már nyolcadik éve. Képtelen vagyok elfelejteni azt a napot.
Én vezettem. Hiba volt, de így történt. Én ültem a volán mögött, miközben egy teljesen átlagosnak tűnő napon ültünk az autóban, és beszélgettünk. A lábamon tűsarkú volt. Mielőtt elindultunk volna, eszembe jutott, hogy átcserélem, de már így is késésben voltunk. Szóval csak nevetve beszálltunk a kocsiba, és szánalmasnak neveztük magunkat, amiért soha, sehova nem vagyunk képesek időben odaérni. De nekem nem kellett volna aznap nevetnem. Én tényleg szánalmas voltam.
Gyorsan vezettem. Mintha csak az életünk múlna rajta, nevetett ki, és én vele nevettem, nem is sejtve, hogy ezzel a mondattal mennyire beletrafált. Boldogok voltunk. Én már nem is emlékszem, mikor mosolyogtam őszintén utoljára. Valószínűleg azon a napon, mellette, a kocsiban ülve.
És akkor megtörtént. Látom magam előtt a velünk szembejövő sofőr rémült arcát, ahogyan próbál lehúzódni az út szélére, de már túl késő. Hallom a kiáltozásokat, hallom az ő figyelmeztető hangját. De addigra már elrontottam mindent. A legutolsó pillanatokban ahelyett, hogy őt néztem volna, átkoztam magamat, hogy tűsarkút vettem fel. Aztán csak a kétségbeesésem maradt, meg a vörös szín mindenhol. Remegve nyitottam ki a szemem, felkészülve a legrosszabbra, de azt hiszem, erre a legnagyobb rémálmomban sem tudtam volna felkészülni. Csak feküdt mellettem az ülésen. Az inge, a szélvédő, az ablak, a farmere. Minden vörös színben úszott. Minden.
A sírkő előtt térdelek, és már zokogok. Visszaemlékszem a temetése napjára is, amikor mosolyt erőltettem az arcomra, pedig talpig feketébe öltöztem. Mosolyogtam a távoli rokonokra és a rosszindulatú, idős nőkre, akik a szájukat eltakarva beszéltek rólam. Természetesen szó esett arról, hogy miért történhetett mindez. Talán előre elterveztem, talán az örökség miatt, talán volt valaki más. És miután ezt mind megbeszélték, otthon levették a fekete ruhájukat, és vidáman élték tovább az életüket, mintha semmi sem változott volna. Merthogy valószínűleg nekik semmi sem változott. Nekem igen.
Ráhelyezem a sírjára a tulipánokat, majd szép lassan a zokogásom elhalkul, és már csak némán folynak a könnyek a szememből. Tulipán. Ez volt a kedvenc virága, és mindig ragaszkodott hozzá. Nagy szerepet kapott az esküvőnkön, és minden évfordulónkra vett nekem egy szálat. Néha csak egy egyszerű hétköznapon is megajándékozott vele. Jelképes volt. Talán még most is az.
Lassan visszasétálok az autómhoz. Lehúzom a lábamról a tűsarkút, beteszem a hátsó ülésre, és felveszem a tornacipőmet.