Novellák

Más szemszög

                                                                                                 Milán

Ma van az utolsó együtt töltött napunk a nyári szünet előtt. Ma látom utoljára a tanévben az osztálytársaimat. Ma látom utoljára Rékát. Ezt az egészet egyáltalán nem így terveztem. Mindig úgy képzeltem el, hogyha majd megtetszik valaki, nem fogok tétovázni, hanem egyenesen a szemébe nézek, és bevallom neki. Ezt még persze akkor gondoltam, mikor nem voltam szerelmes. Réka iránt már fél évvel ezelőtt érdeklődni kezdtem, és még mindig nem ismertem be neki.

Ebben a tanévben lettünk osztálytársak. Én már a második évemet kezdtem ebben a gimiben, ő pedig újként jött idén. Furcsa, de egyáltalán nem úgy figyeltem fel rá, ahogy az a könyvekben le van írva. Nem volt szerelem első látásra, vagy ilyesmi. Azt hiszem, valamikor télen, december környékén döbbentem rá, hogy tetszik nekem. Persze nem mertem lépni semmit az ügy érdekében, és még mindig hülyén érzem magam, ha eszembe jut az utolsó nap a téli szünet előtt. Az osztálytársaink mind siettek valahová, az osztálykarácsony után szinte rögtön le is léptek. Csak én maradtam és Réka. Nekünk nem volt semmi dolgunk. Miután visszapakoltuk a termet, beszélgetni kezdtünk. Mindenféle dolog szóba került, csapongtunk a témák között. Aztán hirtelen ezt kérdezte:

- Neked amúgy tetszik most valaki?

Zavarba jöttem, még sosem éreztem ilyen hülyén magam. De valahogyan, mintha egyből menekülni akarnék a helyzetből, reflexből válaszoltam.

- Nem. Miért kérdezed?

- Csak úgy- vont vállat Réka. És már témát is váltottunk. Bár még sokáig beszélgettünk, nem hoztuk fel ezt a kérdést. Hatalmas idiótának éreztem magam.

És ma Réka rám sem nézett. Végig a barátnőivel beszélgetett. Még el sem köszönt, csak a barátait ölelte meg búcsúzóul. Ráadásul elég feltűnően lepattintott. És mivel ő olyan jól elvolt, én is csak a barátaimmal lógtam. Miért kéne így foglalkoznom vele?

                                                                                                  Réka

Ma volt az utolsó nap a suliban. Szokásosan ment minden. Milán még csak rám sem nézett. Nem értem ezt az egészet. Hanna szerint tetszem neki, legalábbis korábban ezt mondta. Igen, tényleg. Akkor volt az a kínos beszélgetésünk.

Az osztálykarácsony után történt, mikor már csak ketten maradtunk bent a teremben. Beszélgetést kezdeményezett. Már ez eleve jó jelnek tűnt, de mivel én, hülye, hallgattam Hannára és Kamira, hirtelen nekiszegeztem a kérdést:

- Neked amúgy tetszik most valaki?

Jó, igazság szerint ez egyáltalán nem hirtelen ötlet volt. A barátnőim nyaggattak már egy csomószor, hogy lépjek valamit az ügyben, és igazából ezt én is így gondoltam. Úgy voltam vele még év elején(mikor bekerültem ebbe az osztályba és első látásra belezúgtam), hogy ha lesz rá alkalom, megkérdezem ezt tőle. De szinte ahogy kimondtam, meg is bántam. Miért nem hívtam inkább moziba, ha egyértelmű akartam lenni? Miért pont ezt a hülye kérdést tettem fel? Milán rámnézett egy pillanatra, aztán lazán válaszolt.

- Nem. Miért kérdezed?

- Csak úgy- vontam meg a vállam zavartan. Fogalmam sincs, miért, de ezt a párbeszédünket szóról szóra megjegyeztem. Mintha beleégett volna az agyamba.

És ma szokás szerint nem beszélgettünk. Nem azért, mert utálnánk egymást(jó, én már kezdem utálni őt egy kicsit), hanem mert elvagyunk egymás mellett, és ennyi. Még barátoknak sem nevezném magunkat. Főleg azért nem, mert ma egész nap miatta idegeskedtem. Délután, mikor elbúcsúztam a lányoktól, végrehajtottuk a nagy hadműveletet. Így utólag, hülyeség volt, Milánt biztosan nem érdekelte, de mindegy. Az egészet Hanna találta ki(mily meglepő). Mikor elhaladtunk a padok mellett, hangosan beszélgetni kezdtünk. - Hanna, mi van azzal a fiúval, akiről meséltél?- kérdeztem.

- Semmi nincs. De nem baj, majd lesz- nevetett Hanna.

- Tényleg, Réka, neked tetszik most valaki?- kérdezte Kami.

- Nem- feleltem lazán.

- Akkor gyere el a nyári bulimra! Rengetegen lesznek!- célozgatott Kami. Nevettünk, majd kisétáltunk a teremből. Az ajtóból lopva Milánra pillantottam. De semmi. Nem nézett rám. Csak röhögött a haverjaival.

- Nem tetszem neki, Hanna- ráztam meg a fejem.

- Jó, talán tényleg nem- ismerte be a lány.

- Azt hiszem, a nyáron tényleg lemondok róla- gondolkoztam.- Nem szeretném, ha jövőre is ez lenne.

- Szuper- karolta át a vállunkat Kami.- Nekem most mennem kell a buszra,sziasztok- köszönt el gyorsan, és elsietett.

- Réka, ha nem bánod, én is megyek. Elmegyek a húgommal vásárolni...- magyarázkodott Hanna. - Persze, menj csak- bólintottam, mire Hanna elindult a pláza felé. És én ismét egyedül sétáltam haza a ragyogó napsütésben.