Username [Taegyu]

14. Fejezet

Taehyun megpróbálva arcát takarva lépett be a házukba, ahol anyukája boldogan üdvözölte őt, ám amikor meglátta a fia sebekkel teli arcát, mosolya azonnal lefagyott és tekintete elsötétült.

–Mit csináltál?– hangja nagyon ijesztően csengett. Taehyun tudta milyen az, amikor anyukájának hanglejtése ilyenre vált. Ma se fog nyugodtan ágyba bújni.

Kénytelen volt az igazat mondani, hisz az előbb-utóbb úgy is kiderülne, így nem lett volna érdemes füllentenie, mert akkor talán csak még nagyobb leszidásban részesülhetne.

–Ma délután, amikor mentem volna a buszomhoz, Hyunjin, az egyik évfolyamtársam megragadta a kezemet és elvonszolt az iskola mögé, a szemétlerakóhoz, ahol behúzott nekem egy nagyot, amit visszaadtam neki és ez így ment oda-vissza.– csuklott el a hangja a mondata végére.

–Te se vagy különb annál a fiúnál.– rikácsolta–Hogy nem tanultad még meg, hogy nem keveredünk bele az ilyen verekedésekbe? Hogyan? Mondhatok én neked bármit, te rám se hederítesz.– emelte fel egyre és egyre jobban hangját– Tudod mit, feladtam. Engem innen már nem érdekel. Ez már nem az első alkalom, hogy ez történik. Tanulhatsz bármennyit fiam, hülye maradsz.

Taehyun szemébe könnyek szöketek. Az utolsó mondat mélyen megérintette, ugyanis fájt neki ez a sok tanulás, amit a szülei rákényszerítettek és látszólag így se teljesen elégedettek vele.

–Tanulhatok bármennyit, sose lesztek elégedettek.– mondta halkan.– Nem tudsz anya semmit. Csak a felszínt látod.

–A felszínt? Szerintem mindent nagyon is jól látok. Menj fel a szobádba és addig a pillanatig meg se lássalak, a szemembe se merj nézni, amíg nem szorul egy kevés józanész abba az apró agyadba, ami eltűnik a koponyádban.

Taehyun úgy is tett, ahogy anyja kérte. Amilyen gyorsan csak tudott a szobájába rohant, de azért még útközben megjegyezte magának:

–Nem az a számít, hogy mekkora az agyad, hanem, hogy mennyire tekervényes.

Nem mindig volt ilyen anyukája. Szerette őt, de időnként elfelejtette, hogy Taehyun is egy érző lény és bizony meg lehet bántani őt. Hiába mutatja magát erősnek, azért most is sikerült elsírnia magát, hisz anyukája egy rendkívül érzékeny pontot érintett benne. Erőtlenül elvetette magát ágyán– mindig ezt teszi, amikor valami problémája van, mert itt csak a plafon és a gondolatai vannak, semmi egyéb. Ahogy bámult és depresszív gondolatai átvették az irányítást felette, egy óriási könnycsepp gördült le arcán. A párbeszéd, ami lezajlott anyja és közte, kívülről nem olyan volt, mint valójában. Csak egy egyszerű összecsapásnak tűnhetett, de valójában az a pár szó, ami elhagyta a fiú anyukája száját, Taehyunnak megannyi fájdalommal járt. Nagy mestere volt, hogy akár egy mondattal teljesen maga alá teperjen egy embert.

Amikor Taehyun nagyjából összeszedte magát, feltápászkodott és a tanulnivalóihoz indult, amikor bele nyílalt egy gondolat: minek tanuljon, úgyse értékeli senki, mellesleg nem érdeke versserűen tudni a tananyagot és a lényeget már úgy is tudja. Tehát úgy döntött, hogy elmegy kedvenc kávézójába kicsit kikapcsolódni, ezzel az alkalommal tanulnivaló nélkül.

A lépcső aljáról azért, a biztonság kedvéért körbenézett, hogy nincsen- e egész véletlenül még itthon anyukája, de nagy megkönnyebbülésére tiszta volt a terep, így nyugodtan mehetett el otthonról.

Már a nap lement, amikor Taehyun úgy döntött, hogy hazamegy. Komfortosan baktatott hazafelé. Jelen pillanatban az se zavarta volna, ha anyja amiatt is leszidja, hogy ilyen késői órákban megy haza, mikor tanulnia kéne. Felnézett az égre; már a hold is szépen látszódott. Arra kapta vissza tekintetét, hogy egy fekete ruhás ember egy papírt dug bele Taehyun farzsebébe és azonnal futásnak is ered. Taehyun nem hagyta, hogy csak úgy elmeneküljön az illető, megérzései az súgták neki, hogy épp, személyesen Osztálytárs9 menekül előle, így amilyen gyorsan csak bírt, utánaeredt. Itt van az esély arra, hogy leleplezze titkos hódolóját, de az gyorsabb volt, mint gondolta. Egy jó darabig kergetőztek, amíg zsákutcába nem értek. A fekete alak útját egy nagy, agyon firkált fal állta. Amikor Taehyun utolérte, a titokzatos ember szembe fordult vele, de Taehyun nagy sajnálatára maszk volt rajta, sapka és egy napszemüveg, meg egy vastag kabát, így teljesen felismerhetetlen volt, viszont olyan színű és anyagú nadrágot viselt, mint amilyen az iskolai egyenruhájuk.

–Ki vagy te?– lépett közelebb Taehyun az illetőhöz, aki egyre és egyre jobban hátrált, addig, amíg a falnak nem ütközött.

Taehyun a napszemüvegért nyúlt, ám amikor azt levette volna róla, egy nagy lökést érzett mellkasán és hirtelen a földön találta magát. A napszemüveg leesett az illetőről, de sajnos Taehyun semmit se látott az arcából. Mire eszmélt, az illető már eltűnt a sötét éjszakába. Taehyun tanácstalanul feltápászkodott a földről. Szomorúan, de egyben kíváncsian nyúlt farzsebébe a papírért. Ahogy sejtette; Osztálytárs9et sikerült futni hagynia. Újból egy rajzot kapott. A képen két ember volt, köztük egy ajtóval. A jobboldali figura támasztotta az ajtót, míg a másik, a baloldali mérgesen állt az ajtó másik felén látszólag félmeztelenül, mert valami kockahas szerű képződmény volt rajzolva neki.

Taehyun elkerekedett szemekkel vizslatta a pálcikaembereket.

–Az ott Beomgyu és én?!– nézete a rajzot továbbra is.– Miért rajzolta ezt?– gondolkozott hangosan.– Mi jelentősége van ennek? Talán ezzel is csak azt akarja megerősíteni, hogy fiú.

Sziasztok!
Remélem tetszett ez a rész is. Meglepő, hogy egy borító milyen sokat dob a könyv népszerűségén, úgyhogy írótársaim, ha valaki úgy érzi, hogy a storyja nem jut el elég emberhez, akkor első lépésben próbáljatok csinálni valami jobb, szebb, igényesebb borítót, mert tényleg nekem kikerekedtek a szemeim, miután megláttam, hogy mennyire megugrott a történetem nézettsége. Köszönöm mindenkinek, aki olvassa a könyvemet, nagyon örülök neki.
Legyen mindenkinek gyönyörű napja/estéje!❤️❤️❤️