Helló, helló! Újabb rész, mivel az előző már igen régen volt. Tudom mostanában elég nagy kavar van a One Direction körül, s ide mindenféle Zaynes dolgot beleértek, de KÉRLEK tieteket, mikor ezt olvassátok, vonatkoztassatok el a jelentől, a valóságtól, mert nekem ez egy Zayn fanfiction, és hát még ezt jóval ezelőtt kezdtem el írni és hát ki a fene gondolta, hogy ennyi minden lesz, még mielőtt befejezném. Szóval nagyon kérlek még egyszer ha olvassátok zárjátok ki a valóságot és csak erre koncentráljatok, mert a kettő nem kapcsolódik össze.
Köszönöm a megértéseteket!
Enjoy it! xx
ui: azt hiszem most már rá fogok térni arra a szokásra, hogy belinkelem ide azt a dalt, amit hallgattam írásközben, ami inspirált, hátha ti is kedvet kaptok hozzá, és meghallgatjátok.
Reggel fél hét, az ébresztő órámnak sincs akkora hangja, mint Jessicának, aki szőr felállítós nagy hangjával csörtet be hozzám. Ismét suliba fogok járni, bár legalább már egyetem. Lassan egy hete vagyok itt New Yorkban, az új gyámommal, akit még mindig a pokolra kívánok, s akit még mindig teljes szívemből utálok, amiért kiszakított a régi életemből. Egyszerűen nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék vissza a srácokra, vagy éppen a szerelmemre Zaynre. Mivel semmilyen kapcsolatot nem létesíthetünk, napról napra egyre nehezebb elviselni a hiányát, és a tudatlanságot, amit átélek azzal, hogy semmit nem tudok róla. S mivel Jessica is gondoskodott erről, azzal, hogy minden eszközömet lecserélt a telefonomtól kezdve a gépemig mindent, s letiltott minden közösségi oldalról, és még azt is le tudja ellenőrizni, hogy mit nézek az interneten keresztül valamilyen program segítségével, így úgy érzem, hogy privát szférám szinte nem is maradt. Ami még kész vicc, hogy ez a program a telefonomon is megtalálható. De legalább nem lesz az, hogy szinte napi 24 órában ebben a nagy lakásban vagyok, és csak pakolom kifelé az újonnan érkezett cuccaimat. Első héten, még csak beszéltünk az egyetemi igazgatóval, s bár már rég felvettek erre a helyre, a kezdés előtt az igazgatónő mindenképp találkozni akartam velem. Persze hozni kellett a jó pofi modort, amivel le is vettem a lábáról a nőt. Folyton csak azt hajtogatta, hogy „Micsoda megnyerő személyiség!" Pedig ha tudná, hogy most mit élek át, s kiadnám, mindazt máris nem tartana „megnyerő személyiségnek".
Mikor Jessica kilépett az ajtómon, ami hangos puffanással zárult be, lehúztam a fejemről a párnát, ami egyébként nagyszerű hangtompító is, jó tényleg nem a legjobb, és meg lehet fulladni alatta, ha sokáig tartózkodunk ott, de hey a cél szentesíti az eszközt, nem de? Lassan feltápászkodtam az ágyamból, és a fürdőbe vándoroltam, ahol lezuhanyoztam, fogat mostam, majd a hajamat is úgy ahogy rendbe szedtem. A szekrény előtt megállva néztem, hogy mit is kellene felvennem, de végül maradtam a szolid, jó kislány külsőnél. Egy egyszerű sötétkék szinte fekete blézert vettem fel, alá egy fehér inget, egy térd felettig érő szintén sötét szoknyával, plusz egy kisebb sál a nyakamban. Most körülbelül úgy festhetek, mint egy légi utaskísérő és egy titkárnő keveréke. Ohh, igen azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a teljes ruhatáramat lecserélte ez a boszorka, mondván, hogy „azok az ócska darabok, nem néznek ki egy főnemesi sarjhoz valónak". Pff. Kimentem a szobámból, majd felvettem a táskám, ami egy piros Prada.
- Nem reggelizel? – nézett fel kígyó szemeivel Jessica.
- Nem vagyok éhes. – válaszoltam unott hangon.
- Rendben, de legalább vigyél magaddal valamit.
- Kösz nem, majd inkább veszek valamit enni, plusz amúgy is késésben vagyok.
