Egy hét telt el, mióta a fiúkat utoljára láttam, és mióta éppen, hogy megúsztam egy lebukást. Igen, itt pontosan a Harrys estére gondolok, amikor is ott ragadt a szobámban. Szerencsére elég nagy az ágyam, és el tudott bújni alatt,s bár ez elég tipikus búvóhely, de szerintem pont ezért tökéletes. Persze mindazt hozzá kell tennem, hogy sötét volt a szobámba,mivel alvást színleltem, így mikor Scott benézett nem látott semmit. Miután csendesség ült a házra szóltam Harrynek, hogy kijöhet. Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel, de tudtuk, hogy nem lehet teljes a nyugalmunk, mivel a reggel még hátra van. Harry a földön akart aludni, de mégsem hagyhattam, hiszen elég kemény és hideg is,ezért felhívtam magam mellé az ágyra,mely úgyis elég nagy, s bőven elegendő két személynek is….Vagyis ezt gondoltam,ugyanis reggel egy jó kis nyakmerevedéssel keltem, valamint a hátam is fájt. Mindez miért történt? Mert azt nem tudtam, hogy a drágalátos göndör barátom szeret sokat forgolódni álmában, miközben a mellette lévő másik embert, vagyis jelen esetben engem, egyszerűen kitolja, így végül én kötöttem ki a padlón. Másnap Scott hamar elment,ami egyet jelentett azzal is, hogy Harry végre elhagyhatta a házunkat. Aznap ismét volt tanítás, és zongoraórák is, de nem túl sokáig mivel Mrs. Patrick látta, hogy nem igazán tudok egyenesen ülni, s a fejemet se nagyon tudom mozgatni,éppen ezért kaptam, egy kis figyelmeztetést, hogy legközelebb lehetőleg másképp aludjak. Ezalatt az egy hét alatt valakitől sok hívást kaptam,mint például Harrytől, és valakitől még többet…és igen itt pontosan Zaynre gondolok. Szinte nem múlt el úgy nap, hogy ne beszéljünk legalább egy órát, ha nem többet, s mindennek tetejében azt érzem, hogy egyre jobban szeretem ezt a fiút. Imádom a hangját, a nevetését, a féloldalas mosolyát, melyet más nem tud, csak ő, na és az ajkait, melyek olyan puhák, s édesek. Nagyon hiányzik Zayn, hiányzik, hogy megöleljen, a fülembe suttogjon, hogy apró puszikat hagyjon az arcomon, és ajkaimon, melyek mindig szépen lassan átalakulnak csókká. Ohh azok a csókok, amikor a nyelveink lassú keringőbe kezdenek, s egészen eljutnak a szenvedélyes tangóig…nincs is jobb. Viszont ma ha minden igaz, akkor újra láthatom, mivel végre eljutottunk a második randiig. Kíváncsi vagyok, hogy hova megyünk, s arra is,hogy ma este esetleg felteszi e nekem azt a bizonyos kérdést, melyre a válaszom egy határozott igen lesz. Istenem, ha a szüleim most élnének, s tudnák, hogy kivel fogok randevúra menni, s ki lesz a leendő barátom…azt hiszem nem néznék jó szemmel, sőt már a randit alapjában véve nem támogatnák. Ők mindig azt tartották szem előtt, hogy milyen származású legyen a fiú, s bár én tiltakoztam, de ők megszabták, s kimondták, csak nemesi sarj lehet. Mindezért, hányszor meg hányszor dúltam-fúltam magamban, szidtam őket, amiket persze nem vonok vissza, de azért megbántam. Emlékszem, hogy ők előre kinézték a nekem megfelelő fiút, aki nem más volt mint Alex. Ha látták volna, az igazi énjét, melyet a temetés utáni napon megmutatott, másképp gondoltak volna rá. Most így belegondolva, talán ha a szüleim még mindig élnének, az meg sem történt volna, mint ahogy sok más dolog sem, például nem ismertem volna meg Scottot, Jessicát, amit mellesleg nem is bántam volna, sőt a srácokat sem. De ha a fiúkról nem tudnék, Zaynt sem ismerném, s most ki tudja talán mással lenne. Ettől a gondolattól görcsbe rándult a gyomrom, mivel úgy érzem, hogy azt sosem tudnám elviselni, hogy Zaynt mással lássam most már nem. Végig gondolva az egészet hirtelen bűntudatom támad, mivel olyan érzés tör rám, hogy túl hamar lettem újra boldog, s túl hamar szerettem meg itt, ezt az életet. Viszont ha ezt elmondanám valakinek, mondjuk Scottnak, csak annyit kapnék válaszul, hogy ők, mármint a szüleim is ezt szeretnék, s nem azt, hogy szomorú legyek. De akkor is,rossz mert örülök, hogy így történtek a dolgok,hogy megtaláltam azt a srácot, aki tetszik nekem nagyon, sőt már, akit szeretek, viszont lelkiismeret-furdalásom van, mert nem úgy teljesülnek a dolgok, ahogy ők elvárták volna. Félre ne értsetek, nem arról van szó, hogy megbántam mindent, s változtatni akarok rajta, sőt még arról sem, hogy nem fáj már a szüleim elvesztése, mert nem így van. Még most is, elég egy említés, egy emlékkép, s a könnyeimet nem igazán tudom megfékezni…de az a bűntudat elég nehéz megfogalmazni, hogy milyen érzéseket is vált ki belőlem. Viszont most kanyarodjak vissza a jelenhez, mivel mindjárt itt lesz Zayn, és én még mindig nem tudom,hogy mit vegyek fel. Már legalább 15 perce bámulom a szekrényem, mely mellesleg tele van ruhákkal, de akkor sem találok köztük olyat ami megfelelne. Még 5 percnyi várakozás után végre megpillantottam a tökéletes összeállítást. Mivel a hajam és a sminkem már kész volt így csak fel kellett öltöznöm. Mire mindennel elkészültem csengettek,és én rohantam a lépcsőn lefele hatalmas mosollyal az arcomon, mivel tudtam, hogy ki lehet.
