Ma indulunk vissza Dániába, mert holnap lesz az a bizonyos nap, melyet legszívesebben kihagynék az életemből. Már minden fontosat, ami kell majd erre a két napra bepakoltam a bőröndömbe. Szomorúan körbenéztem még egyszer hátha elfelejtettem berakni valamit, de minden meg van. Nahát, nagyon különös lesz visszamenni oda ahonnan jöttem, újra látni a házat, a szobámat, és persze az ismerős arcokat, akik mind sajnálkozóan fognak rám nézni a szertartás előtt, alatt és után. Köztük ott lesz Alex is, akivel bár látszólag kibékültem, mégis úgy érzem, hogy még nagyobb lett a közöttünk lévő szakadék, ugyanis azóta, még nem is beszéltünk. A merengésemből kopogás hangja rántott ki.
- Indulhatunk?
- Persze, készen állok,vagyis remélem.
- Hey Rosie, ne így állj hozzá, ők se ezt szeretnék látni. Valamint ez a 2-3 nap hamar el fog telni, bár tudom nehéz lesz, de gondolj arra, hogy innentől kezdve már csak jobb jön ….ohh hívnak a fiúk, biztos itt vannak.
- Akkor menjünk is, ne várakoztassuk meg őket…és Scott köszönök mindent,nagyon hálás vagyok neked.
- Ugyan nincs miért.
Kiléptünk a szobámból, Scott levitte a bőröndömet, én meg kinyitottam az ajtót.
- Sziasztok fiúk! Gyertek be, mindjárt indulunk.-köszöntem az előttem lévő 5 alaknak, miközben próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
- Sziasztok!-köszöntek egyszerre,majd bejöttek mindannyian megöleltek.
- Hogy vagy?-kérdezte Zayn, míg ölelt.
- Őszintén? Nem túl jól…
- Remek, ha mindenki meg van akkor mehetünk a repülőtérre.-lépett be Scott a konyhából,ezután a fiúk úgymond felvették, az álruhájukat, amivel próbálják elfedni, az igazi énüket.
~Dánia/ Rosalie háza~
Az út további része zökkenőmentesen zajlott le, szerencsére a fiúkra nem figyeltek fel, így könnyen elértük a célunkat. Mikor beértünk a városba, szorongó érzés fogott el, nem bírtam teljesen elfojtani a sírást, kénytelen voltam kiengedni egy könnycseppet a szememből, amit gyorsan le is töröltem. De sajnos nem tudtam,mindezt észrevétlenül megtenni, ugyanis az autóban mellettem Zayn ült, aki persze rögtön észrevette, és biztatásképp megfogta a kezem , egészen addig tartotta ott, míg meg nem érkeztünk.
- Hűű, te itt laktál?-ámuldoztak a nagy rezidencia láttán.
- Igen, itt éltem a mindennapjaimat, na de majd később körbevezetlek titeket, csak előbb pakoljatok le.-intettem nekik és felvezettem őket a vendégszobákba.
- Most egy kicsit magatokra hagylak fiúk, én nekem van egy kis dolgom.
Ezek után átmentem a szobámba,mely lassan egy hete, ha nem több, hogy üresen áll. Ledőltem az ágyamra,és a plafont kezdtem el nézni, miközben az agyamat próbáltam kikapcsolni,és nem gondolni a múltra. Azonban ez nehezen ment, ráadásul, most egyedül voltam, és így arra lettem figyelmes, hogy forró patakok öntik el az arcomat, amik végig folytak.
- Kopkop. Bejöhetek?-megtöröltem az arcomat, és felültem, hogy láthassam az illetőt.
- Igen, gyere csak.
- Ez volt a te szobád?
- Ez, de mentségemre legyen jobban nézett ki mikor mindenem itt volt.-mosolyogtam az előttem lévő fiúra, akinek a barna tekintete rabul ejtett. Majd ezután csendben ültünk és figyeltük, hol egymást, hol a szobát, azonban ez a csend cseppet sem volt kínos, sőt megnyugtató,pláne az, ő jelenléte miatt.
