Mindig hallgass a szívedre, vagy legalábbis arra, amit a hatodik érzéked próbál súgni. Ez lett az új mottóm, tegnap óta, miután Zaynnel bejelentettük, hogy együtt vagyunk. Akkor nap szinte végig olyan érzésem volt, hogy valami rossz fog történni, s ez be is következett. Nekem és Zaynnek, a többség örült… na, igen a többség. Sajnos volt egy ember kinek tekintete ködös lett, az arcáról nem lehetet leolvasni semmit. Pont úgy nézett ki, mint egy csodálatosan megfaragott márványszobor arca, ami nem igazán mutat ki érzelmet. Ez a személy ott ült a kanapén, s nézett a semmibe, miközben a kezeit egyre szorosabban ökölbe szorította. Míg a maradék fiú, odajött hozzánk megöleltek minket, és gratuláltak nekünk, addig Harry egyszer csak felállt, se szó se beszéd kiment. Mindezt a srácok nem vették észre, de mikor nagyerővel csapódott az ajtó, mindenki elhallgatott. A zaj olyan hirtelen fordult át csenddé, mintha csak kettőt pislogtam volna. A fiúk elkezdtek susmorogni egy perc elteltével, míg én továbbra is azt az utat figyeltem, ahol Harry elhagyta a szobát. Egyszerűen nem bírtam felfogni mindazt, ami abban az elmúlt pár percben történt. Össze voltam zavarodva, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem. Legszívesebben Harry után mentem volna, hogy meg tudjam, mégis mi folyik itt, viszont Zaynt sem hagyhattam ott, mert akkor pedig ő értette volna félre a helyzetet. Igaz, azt nem tudnám megmondani, hogy milyen helyzetet, hiszen én és Harry csak barátok, sőt a legjobb barátok vagyunk, vagyis voltunk, s nem több. Egy idő után, olyan érzésem támadt, mintha valaki nézne. Oldalra fordítottam a fejem, és ekkor Liam és az én pillantásom összekapcsolódott. Egyetlen pillantásból tudta, hogy mi között vacillálok, azonban abban, ő sem tudott nekem segíteni. Így nem érdekelt most senki, és semmi, a srácokat otthagyva kimentem Harry után. Mikor megláttam éppen a hátát a falnak támasztatta, s lecsúszott, majd elkezdett sírni. Félelem és aggódás vette, át az ijedtség, valamint zavartság terét. Óvatosan odalépkedtem hozzá, mikor felfigyeltem a sebes kezére, melyből folyt a vér.
- Harry? –megszólítottam halkan. Azonban választ, vagy bármilyenféle reakciót nem kaptam. Így újból megpróbálkoztam vele, miközben egy lépéssel még közelebb mentem hozzá. – Harry?
- Mit akarsz?- a hangneme durva, visszautasító volt, nem nézett rám, fejét oldalra fordította.
- Én csak…- nem tudtam megfogalmazni a kérdésem.
- Te csak, mi?
- Én csak nem értem, ezt az egészet. Miért viselkedsz így? Miért nem tudsz velem, velünk együtt örülni? A legjobb barátom vagy, s ez fáj nekem.
- Hát persze nem érted, könnyű ezt mondani. Tudod mit…- rám nézett,hogy nyomatékosítsa mondandóját. – nem érdekelsz! Annyira önző módón magaddal vagy elfoglalva, hogy mások érzéseit nem is látod, pedig ott volt az orrod előtt minden! Légy boldog a te…!
- Ms. Roberts! Kérem, figyeljen! Nem sokára érettségizik, s Ön folyton folyvást elkalandozik máshová. Így egyszerűen képtelenség tanítani, mégis min jár az esze?-a tanárom hangja, visszahozott a tegnapi nap eseményeiből. Nem bírok másra koncentrálni, csak ugyanarra, miközben próbálok válaszokat is keresni, ám képtelenség.
- Sajnálom Mrs. Patrick, de elég rossz éjszakám volt. Tudom ez nem mentség, azonban kérem, most az egyszer nézze el nekem!
- Legyen, akkor szerintem, most hagyjuk is abba, mert úgysem érek el semmit azzal, ha továbbra is itt magyarázok Ön, meg nyitott szemmel alszik.
- Igazán köszönöm.- hálás voltam Mrs. Patricknek, hogy nem kínlaszt tovább viszont, most ismét egyedül maradok a gondolataimmal. Így inkább kimentem a postaládához, hogy megnézzem kaptunk e valamilyen levelet, vagy újságot, amit olvashatnék figyelem elterelés céljából. Kaptunk számlákat, hirdetéseket, és leveleket, pontosabban meghívókat? Kis borítékok, amik tiszta fehér színűek, aranyozott betűkkel, s szegélyekkel díszítve. A dán királyi család címere is megtalálható rajtuk. Egyértelmű milyen meghívók ezek. Nem más, mint az évente megrendezett királyi álarcosbálé. Minden év május elején a királyi pár a palotájukban, egy gyönyörűen megrendezett ünnepség keretein belül, találkozik, minden nemesi származású alattvalóikkal. A bál bámulatos mindig lenyűgöznek, a fények, a muzsika, az öltözetek, és a maszkok, mind- mind pompásak. Emlékszem már egész pici korom óta részt veszek rajtuk. Édesanyám, mindig rám adta az ő maszkját, mert még túl kicsi voltam, hogy nekem is legyen. Azonban, mikor nagyobb lettem már nekem is volt sajátom. Az emlékek elöntenek, s a könnyeim kicsordulnak, de hamar le is törlöm azokat. Viszont már csak egyetlen kérdésem lenne. Miért hívtak meg engem is és Scottot is? Én nem számítottam rá érthető okok miatt, ám mégis itt tartom a kezemben. Ráadásul honnan tudták, hogy itt lakom? Ez egyre zavarosabb. Gyorsan kibontottam az enyémet, és mikor kivettem, a levelet, egy másik is kiesett vele együtt. Felvettem a földről, s elolvastam „Jó szórakozást! Hozd a barátaidat is, ha esetleg „gardedám” kellene, amire lehet szükséged lesz, bár most ügyesebb leszek, ígérem!”
Mit jelentsen ez? Csak nem az küldte, aki … ohh jajj ne. Felrohantam a szobámba, elővettem a telefont és… le is tettem azt. Nem szólhatok Harrynek erről, mivel ő most jelen pillanatban nem akar látni. Pedig ő tud, csak erről a bizonyos személyről, aki ismét felbukkant az életemben. Scottnak sem telefonálhatok, mert neki nem is szóltam az előzőről, sőt másnak sem. Még Zayn se tud semmit, bár ő a barátom, s nem kellene előtte titkolóznom, ám mégsem merem neki elmondani, mert félek, hogy utána meg túlságosan is féltene. Elmerengve néztem magam elé, egészen addig, míg a telefonom, el nem kezdett rezegni. Ijedtségemben összerázkódtam, majd fülemhez kaptam, meg sem nézve, hogy ki keres.
- Haló?-a hangom félén, s halk volt.
- Rosie? Itt Scott. Történt valami, mert a hangod,olyan …?
- Nem, semmi, csak elbambultam, és kicsit megijedtem a rezgéstől, amit a telefonom adott ki.
- Akkor jó, már azt hittem nagyobb baj történt. Figyelj, csak azért kereslek, mert kellene néhány papír, amit otthon hagytam nem hoznád be nekem, kérlek?
- Persze, szívesen … beviszem. Scott?
- Igen?
- A fiúk is ott vannak?
- Persze, miért ne lennének? Csaknem haragban vagytok?
- Nem, micsoda badarság, jóban vagyunk mindannyian.- a legutolsó szót nehezen mondtam ki, nagyon kellett küzdenem a torkomban lévő gombóccal.
- Akkor jó, csak a srácok is olyan furán viselkednek, főleg Zayn és Harry között érezhető valamiféle feszültség talán.- a hasam görcsbe rándult a két név hallatán.- Bár lehet, csak nekem tűnik úgy, na, mindegy. Kérlek Rosie, minél hamarabb hozd be, mert igen fontosak azok az iratok, addig nem tudunk tovább dolgozni sem.
- Rendben.- miután letettük, egy érzelmi hurrikán söpört át rajtam. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit is éreztem, de az biztos, hogy nem volt kellemes.
