Reggel, arra ébredtem, hogy valaki cirógatja a hajamat. Kinyitottam a szemem, és Alexanderrel találtam szembe magam. Borzasztó éjszakám volt, ha nem alszik mellettem Alex, akkor még rosszabb lett volna, hiszen rémálmok sora gyötört. Mindegyikben, egy nevető alak volt, aki valamilyen maszkot viselt, miközben fegyvert tartott a kezében, és a szemem láttára lőtte le a szüleimet, újra és újra. Ha ezeknek a rémes álmoknak a karjaiból a barátom nem ragad ki, akkor egész éjszaka szenvedtem volna, de így Alex mindig felébresztett, és óráknak tűnő perceken át sírtam az ölében, míg ismét meg nem nyugodtam és el nem aludtam újra.
- Jó reggelt!
- Jobbat.
- Hogy vagy? Sikerült már valamennyire megnyugodnod?
- Nem igazán. Egyszerűen most sem tudom fel fogni, hogy mi történt. Ki csinálhatta, azt sem értem hiszen, nem voltak rossz akarói a szüleimnek. Jajj, Alex, hogy fogom én mindezt túlélni, pláne nélküled? Árva lettem, érted?-a végére zokogásba törtem ki.
- Shh.-nyugtatott Alex. – Hey,azt hiszem tudom mi dobna fel egy kicsit!
- Na és mégis mi? Bár kétlem, hogy valami fel tudná dobni a kedvem.
- Mondjuk…-egyre közelített felém,én meg tudtam mire készül,mert mindig mikor rosszabb passzban voltam, ezzel próbált felvidítani.
- Ne légy szíves, csak ezt ne, kérlek…!-de nem hatott, elkapott,és elkezdett csikízni. Bár nem volt kedvem nevetni, ez mégis előcsalta belőlem a gyermeki, nevetős énem.
- Jó reggelt fiatalok!
- Oh, apa!
- Jó reggelt, Mr. Mendes!
- Látom, jobb kedved van Rosalie! És ez a kedv pont jó, hogy megismerd a gyámod.
- Tessék? Már itt is van?-meglepődtem, hiszen későbbre vártam.
- Itt, bizony és alig várja, hogy megismerhessen. Szóval, ne késleltesd!
- Köszönöm, hogy szólt. Kaphatok, még pár percet?-néztem rá szomorúan,mert tudtam eljött az idő a végleges búcsúra.
- Hát hogyne, de kérlek, ne várakoztasd meg Scott bácsikádat.
- Ígérem úgy lesz. –rápillantottam Alexre, és láttam rajta az értetlenséget.
- Mi?! Scott bácsikád lesz a gyámod? Az a Scott, aki Londonban él?-a hangja egy oktávval feljebb csúszott, de nem csak a hangjából jöttem rá, hanem a vonásaiból is,hogy aggódik.
- Sajnos, igen. Nézd, én sem tudtam, míg édesapád el nem mondta nekem tegnap, amitől szintén kiakadtam. Nem akarlak itt hagyni,hiszen te vagy a legjobb barátom, sőt szinte már testvérem. Mi lesz velem nélküled? Dániát sem akarom elhagyni, sőt senkit és semmit.
- Megértelek, mert én sem akarlak téged elengedni soha. Tényleg, szinte már testvérem vagy, sőt…talán több is. –könny áztatta szemeimmel felnéztem rá, és döbbenetség ült ki az arcomra.
- Te..tessék?
- Jó hallottad. Ez idáig sikerült titkolnom, de nem hagyhatom azt, hogy úgy menj el, hogy ne tudd az igazat. Rose, én téged 14 éve ismerlek, de igazán az érzéseim 3 éve változott meg, olyat kezdtem el érezni irántad, mint eddig még soha. Szóval Rosalie Anne Roberts, én szerelmes vagyok beléd!
