Újabb rész csak nektek csak most! :) Enjoy it!
Minden forgatókönyvszerűen zajlott le, pont úgy, ahogy gondoltam. Mikor beléptem a stúdió B épületébe a kezeim elkezdtek remegni, a gyomrom fel-le liftezett és, szédültem. Mindez csak egy találkozás… egy személy miatt. Mikor kiléptem a liftből egyenesen Scott irodája felé indultam. Véletlenül sem akartam senkivel összetalálkozni, főleg nem a fiúkkal… még ha Zaynt nagyon is szerettem volna látni, sőt megcsókolni, megölelni, érezni az illatát, miközben ő titkos halk szavakat suttogott volna a fülembe. De nem! Célirányosan haladtam előre, egészen addig, míg az irodáig el nem értem, ugyanis mikor ki akartam nyitni az ajtót, épp akkor tette meg előttem azt valaki. Lassan, óvatosan felpillantottam az illetőre bár gondoltam, sőt tudtam, hogy ki lehet az, felismertem a cipőjéről, a szűk nadrágjáról, melyet úgy szeret. Már épp elrebegtem volna egy „elnézést” mikor ő még csak rám sem nézett, kikerült, s úgy ment tovább. Egyszerűen levegőnek vett. Hát tényleg ennyit ért csak a barátságunk? Az én boldogságom, tényleg tönkre tudta tenni ezt? Ismét csak a sírás szélén álltam, de tudtam, hogy Scott nem láthat így, még akkor megsejtene valamit, bár ki tudja, mennyi információ van az ő birtokában már.
- Szia Scott! Itt vannak amiket, kértél.
- Köszönöm Rosie!- épp elindultam kifelé, amikor megállított.- Várj egy pillanatot!
- Igen?
- Te mit tudsz erről az álarcosbálról?-ezt meghallva lefagytam, mivel addig abban a tudatban voltam, hogy csak én tudok róla. De tévedtem.
- Öhm…milyen álarcosbál?
- Ohh persze, hiszen idekaptam a meghívókat, te még nem tudhatsz róla. Szóval, valamilyen uralkodói álarcosbálról írnak, melyet minden évben megrendeznek és most küldtek nekünk, bár nem értem miért, hiszen én eddig egyen sem vettem részt, sőt sose kaptam meghívót sem.- ohh, ha tudnád, hogy én tudom, miért kaptál most hirtelen.
- Most már képben vagyok, hogy melyik bál, bár én sem tudom miért kaptunk. Na, de mindegy is, hiszen úgyse megyünk el, ugye?
- Az igazat megvallva, arra gondoltam, hogy most elmehetnénk, sőt képzeld a fiúkat is meghívták. Hihetetlen!
- Az.-s magamra erőltettem egy műmosolyt.- Mikor is lesz?- Scott belenézett a meghívóba, s innentől kezdve azon reménykedtem, hogy akkor pont lesz valami programja.
- Most szombaton. Hű az közel van, úgyhogy a héten meg kell vennem ezt - azt, sőt neked is veszünk ruhát és álarcokat. De mindenekelőtt szólunk a fiúknak is, mert jó lenne, ha ők is ott lennének, hiszen ez nagy megtiszteltetés. Ugyanakkor Pennyvel is meg kell beszélnem, biztos nagyon fog örülni neki és…-a nagybátyjám pedig sorolta és sorolta, hogy miket kell még addig megtennie. Komolyan mondom ilyen izgatottnak sem láttam még. Teljesen bezsongott, mint körülbelül egy kis gyerek. Miután mindent letisztázott magában, és lenyugodni láttam gondoltam elmegyek. Viszont ő megint csak megállított, s azt a feladatot adta nekem, hogy én mondjam el a fiúknak ezt a „nagyszerű” hírt, ő pedig Pennyvel találkozik addig. Remek. Már csak egyetlen kérdésem lett volna hozzá, még pedig az: „ha annyira utáltad azt a világot, amiben élned kellett, és amelyben én is éltem, akkor miért lettél ennyire besózva ettől az álarcosbáltól?” Azonban mielőtt feltehettem volna ezt, Scott már ki is viharzott az irodájából. Ott álltam a szoba középen, s azon tanakodtam, vajon a fiúknak, hogy fogom elmondani, mert nem állíthatok be úgy oda, hogy ”hey srácok, meghívtak titeket is Dániába a királyi álarcosbálba”. Vagy mégis? Könnyű volt megtalálni őket, mivel hangos veszekedés csapta meg a fülem.
- Mondd csak Harry, miért is vagy ennyire savanyú?- hallatszódott a kérdés Zayntől.
- Mintha te nem tudnád!
- Ez mit jelentsen?
- Ugyan kérlek, ne tedd az ártatlant! Te tudtad, hogy érzek, te tudtál mindenről, az első perctől kezdve!
- Igen. És? Képzeld nekem is meg voltak az érzelmeim, de én egy szót sem szóltam neked.
- Épp ez az, kétszínű, hátba támadó seggfej vagy!
- Már ne is haragudj, de én láttam meg először őt, nekem tetszett meg hamarabb, és te még egy kibaszott kérdést sem vágtál a fejemhez!
- Miféle kérdést?
- Mondjuk, azt, hogy „te hülye neked tetszik Rosie egyáltalán”?
- Ohh, hát most már nem kell feltennem, mert tudom a választ! Csak úgy, megjegyezném, ha meg is kérdeztem volna, akkor sem adtam volna fel a harcot! Igenis versenyben szálltam volna veled, s ki tudja, most lehet az enyém lehetne!
- Szánalmas egy alak vagy!-csend honolt, s a lelkemben, a fejemben zűrzavar keletkezett, hiszen, csak most kezdtem felfogni, hogy miket is mondtak. Lefagytam, mint egy jégdarab ott álltam, s mozdulni sem tudtam, egyik irányba sem. Ezek után nem mertem belépni valahogy, nem. Körülbelül egyperces álldogálás után arrébb tettem az egyik lábam, ezzel is kényszerítve magam az indulásra.
- Nem Zayn…nem én vagyok…- s az ajtókilincs megmozdult, ajtó kinyílt,majd kilépett, pontosabban kiszáguldott rajta Harry. Én még mindig ott álltam, kővé dermedve, és bámultam előre.
- Rosie? Rosie? Mondd, hogy nem hallottál az előbb semmit, kérlek!-felpillantottam Zaynre, aki kezeimet fogta. Belenéztem aggodalmat sugárzó csokoládébarna szemeibe, miközben próbáltam szavakat formálni.
- Sajnos, nem tehetem…-suttogtam halkan. Kezeimet kihúztam Zaynéből, s azután amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam, miközben magam mögött hagytam a ledöbbent, aggodalommal, s szomorúsággal teli barátomat.
