Vizsgaidőszak vége=újabb rész. Bizony végre túl vagyok minden vizsgámon és újra tudtam írni nektek egy újabb, remélem elég jó részt. Köszönöm a türelmet, meg hogy ennyit tudtok várni egy részre, ígérem most, hogy nyár van megpróbálok többet hozni ebbe is és The last act-be is, amibe így halkan megjegyezném még a héten hozok újabb részt. :)
Enjoy it!
ps: Lesz egy rész, ahol Rosalie majd zongorán fog játszani a belinkelt dalt ajánlom, hogy mikor ott jártok indítsátok be, mert ez lenne a dal, amit játszik. Amúgy ez egy feldolgozás, az eredeti, pedig aki nem ismerné Nick Jonas- Break the silence. Valamint ez volt az ihlet adó dal is. :)
Nézem magam a tükörben, pontosan úgy, ahogy minden reggel szoktam immáron egy hónapja. Bámulom a tükörképem, végig simítok a kék selyem blúzomon és fehér szoknyámon. Mintha nem is önmagam nézne vissza, hanem inkább, mint egy titkárnő, s nem a szexisebb fajta. A barna hajam enyhe természetes hullámában omlik a vállaimra. Még egy kis szempillaspirál és újra készen vagyok egy gyötrelmes napra Jessicával, mondjuk az is csak estére és most reggelre korlátozódik, mivel egésznap inkább az egyetemen vagyok, ahol bár nincsenek barátaim, mégis szívesebben vagyok, mint otthon. Otthon. Milyen különös szó, nem? Azt gondolja az ember, hogy az otthon pont azok a dolgok közé tartozik, mely örök, s nehéz elveszíteni. Pedig ha tudnák ezek az emberek, akik így gondolkodnak róla, hogy mennyire meg kell becsülni, hiszen nem kell sok, hogy egyik pillanatról a másikra a semmibe vesszen. Kérdezzen meg csak engem! Nap, mint nap éltem az életem Dániában, amire oly sokszor panaszkodtam, hogy mennyire nem szeretem azokat az estélyi ruhákat, hogy miért kell ennyire előkelően öltözködni, miért kell ennyi szabályt betartani, és miért nem élhetem úgy az éltem, ahogy akarom? Félreértés ne legyen a szüleimet szerettem, felnéztem rájuk, és nem is ellenük „lázadtam", hanem a rendszer ellen, amiben élnünk kellett. Mire feleszméltem a sok panaszáradat már semminek tűnt amellett, hogy el kellett hagynom az otthonomat egy őrült személy miatt, ki megölte a szüleimet, és aki miatt az darabjaira esett szét. Minden reményem odaveszett, hogy újra érezhessem az otthon kellemes érzését. Aztán jött London Scottal, a fiúkkal, a szerelemmel, a barátságokkal. Újra feltámadt bennem a kellemes megnyugvás, s azt éreztem békére találhatok ott, hogy lesz egy hely, amit újra az otthonomnak hívhatok. Ám ez a banya jött, és mindent tönkre tett, és ami még rosszabb, mindezt Scott engedte! Azt hittem bízhatok benne, azt hittem kiáll mellettem! Csalódtam. Hiányzik Zayn, nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne gyűlne a szemeimbe könny, amit vissza kell tartanom. Még mindig szeretem attól függetlenül, hogy nem tudok róla semmit. Néha elgondolkodom, vajon ő is ugyanezt éli át? Vajon a megszabott tilalmi gát ellenére keres engem? Vagy már ő rég túllépett rajtam, mintha nem is léteztem volna? Szeretnék róla tudni, de nem csak róla, a fiúkról is, mert mind hiányoznak. Vissza akarom kapni azt az életem.
- Rosalie! Siess, mert el fogsz késni!- a sárkány hangja kizökkent a gondolataimból.
- Már megyek, nem kell ordibálnod!
- Szádra vigyázz!
Nagyjából minden reggel lejátsszuk ugyanezt. Vele szembe soha nem leszek tiszteletteljes ne is várja, a tiszteletet ki kell érdemelni, és ő eddig nem igazán tett olyat, amivel ki tudná.
Felkaptam a táskám, majd rohantam az ajtóhoz.
- Nem felejtettél el valamit?
- Nem. - kinyitottam az ajtót, és jól becsaptam magam mögött. Lent most is várt Alfred, aki mosolyogva üdvözölt.
Az órák repültek az egyetemen, és nem azért, mert minden óra fantasztikus, izgalmas, és mindet imádom. Nem. Egyszerűen itt legalább azzal foglalkozom, amit szeretek...a zongorával. Mindennap szinte tovább maradtam bent, hogy gyakorolhassak egy keveset. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lakásban nincs zongora, csak szimplán nem akarok Jessica előtt játszani, nem akarom úgy mond neki adni azt is.
