Prológus
Éreztétek már valaha, azt az érzést, hogy ki akartok szabadulni valahonnan, mert már nem bírjátok tovább? Én pontosan így vagyok most. Rosalie Anne Roberts a nevem, egy nemesi család sarja, és Dániában élünk. Biztosan azt gondoljátok, miért panaszkodik mikor gazdag és mindene meg van, és meg lehet? Ám ez cseppet sem igaz. Jó talán mindenem meg lehet, de az nem elég. Nekem egy normális család kell, normális élet, ahol nincs ennyi kötelezettség, mint itt. És mégis mi az, amiről beszélek? Egyszerű. Nektek nem kell mindennap úri hölgyként viselkednetek, nem kell kötelezően elegáns ruhákat hordanotok, és nincs megtiltva a randevúzás. Mindezek mellett magániskolába járok, ahol az egész osztály ellenem van, csak azért, mert én nem akarok így élni. Egyetlen ember van/ volt és lesz mindig mellettem, aki az én legjobb barátom Alexander. Őt is kiközösítették, mert a szülei közül, édesanyja nemesi származású, édesapja pedig csak egy átlagos, ám annál nagyszerűbb nyomozó. Talán egész életemben, az egyedüli jó dolog az édesanyám, aki kicsi korom óta mindenben támogat, és akinek köszönhetem a zongorázás iránt érzett szenvedélyemet. Ha ő nem ültet maga mellé, öt éves koromban, talán most más hangszeren játszanék. Imádok zenélni rajta, olyankor mintha egy másik világba csöppennék, nem hiába szeretnék a jövőben is ezzel foglalkozni. A zene iránti szeretetem soha nem fog kihűlni, ugyanis az tartja bennem a reményt, hitet. Na de visszatérve a családomra. Annyit tudok, hogy édesanyámnak van még két testvére, azonban mindketten eltűntek, itt hagyták ezt az életet, néha eltűnődöm azon, hogy milyen jól tették, és, hogy most milyen lehet az életük, megbánták, vagy nem? Viszont azt sajnálom, hogy nem ismerem őket, vagyis nem ismertem, egészen addig a végzetes napig, melyet, ha lehetne, kitörölnék az emlékeimből, azonban sajnos ilyenekre nem vagyunk képesek. Az a bizonyos nap, melytől a szívem összeszorul, a szemeim megtelnek könnyel, és elgyengít a fájdalom...
