Only One Kiss - Aidan Gallagher /Befejezett/

Chapter 16

❝Nora❞
━━━━━━━━

Nagyon haragudtam Aidanre és Dantera is, hogy az elmúlt két hónapban nem voltak képesek elmondani nekem, hogy fél évre Torontoba utaznak.

Már majdnem éjfél volt, kint teljesen sötétbe burkolózott az ég, ám az ágyam melletti lámpa világított, így az egészszobám homályos lila fényben úszott.

Bár már késő volt, én mégsem tudtam aludni, csak az ágyamban forgolódtam, az agyam folyamatosan pörgött.

Ekkor hallottam, hogy az ablakom kinyílik, majd Aidan mászott be rajta esetlenül.

Fehér pólót és szürke rövidnadrágot viselt, általában ebbe aludt. Hosszú, barna tincsei rendezetlenül lógtak szemébe. Lezserül, zsebre dugott kézzel állt az ágyam mellett, tőlem alig egy karnyújtásnyira.

— Menj el, Aidan! — fordultam el tőle, hogy látnom se kelljen a fiút. — Most se kedvem, se erőm hozzád.

Hosszú percekig nem érkezett válasz, csupán halk szuszogásából következtettem arra, hogy még mindig mögöttem áll, s engem figyel.

— Nem hallottad? — kiáltottam rá egy kicsit hangosabban, mint szerettem volna. — Csak menj már el! — néztem rá.

— Kérlek... csak beszélni szeretnék veled — hangja halk volt és remegő. — Nehéz napom volt, holnap korán indulok, és nem akarok úgy elmenni, hogy gyűlölsz, hadd magyarázzam meg — a halvány, lila fény megcsillant az arcán.

Még csak most vettem észre, hogy szemei vörösek, szempillái pedig nedvesek és összetapadtak.

Sírt?

Soha nem láttam őt ezelőtt sírni. Soha. Még a legnehezebb helyzetekben is képes kiegyensúlyozott maradni.

Megsajnáltam, egy kicsit hátrább ültem, majd megpaskoltam magam mellett az ágyat jelezve neki, hogy foglaljon helyet mellettem.

Leült, ám egy szót sem szólt, csupán némán meredt maga elé, ujjait összekulcsolta, s a térdére helyezte.

— Aidan... Tudod miért haragszok?
— kérdeztem tőle, mire csak egy „azt hiszem”-et kaptam válaszul. Sóhajtottam, majd fejemet a párnák közé temettem, úgy, hogy még mindig lássam a fiút. — Azért haragszok rád, mert bíztam benne, elhittem, hogy te más vagy, hogy a barátom vagy, de már rájöttem, hogy tévedtem, mert te is olyan önző vagy, mint mindenki — éreztem, hogy szemeimbe könnyek gyűlnek, és egyre nehezebben tudtam összeszedni gondolataimat. — Te is ugyanúgy elhagysz, mint mindenki, mikor már nem kellek neki... Sajnálom, hogy Ashleyvel nem jött össze.

— Te is tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom, hogy megyek-e, vagy sem. És ez a munkám, nem miattad megyek el — tartott némi szünetet, mielőtt folytatta volna. — De nem igazán értem; kire gondolsz, amikor azt mondod, hogy elhagyott. — nem feleltem, csak éreztem, hogy a forró könnycseppek végig folynak az arcomon. — Az apukád, igaz? — bólintottam, soha sem beszéltem Aidannek az apámról.

— Holnap lesz három éve, hogy meghalt
— mondtam zokogva. — De számomra különleges volt, nem szabadott volna meghalnia, szükségem volt rá, de úgy tűnik a rák erősebb volt nála — tekintetemet elhomályosították a könnyek, szám pedig kiszáradt. — Egyszer nagyon rosszul lett, és anya azonnal bevitte a korházba, de előtte megígért, hogy nem lesz semmi baj és nemsokára hazajön, de tévedett...

— Sajnálom, ezt nem tudtam — feküdt Aidan mellém, majd átfűzte karjait a csípömön . — De ugye tudod, hogy én visszajövök... nemsokára, ebben biztos lehetsz — suttogta a fülembe. — A tavaszt már együtt töltjük, ígérem.

— Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani — letöröltem arcomról a könnycseppeket, majd fejemet a vállára hajtottam, már nagyon hiányzott, hogy kettesben legyünk, hazugságok nélkül.

Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy miért is haragudtam rá, csak mi voltunk. Hallottam minden lélegzetvételét, alig néhány perc kellett, hogy elaludjak... a karjaiban.

-ˋˏ ༻✿༺ ˎˊ-