Only One Kiss - Aidan Gallagher /Befejezett/

III. Chapter 36

❝Nora❞
━━━━━━━━

Aidan mellett ébredtem. Ő még aludt. Arca teljesen gondtalan volt. Egyik kezét átfűzte csípőmön, míg a másikat feje alá helyezte.

Elsimítottam a lehunyt szemébe lógó fekete tincseit, vett egy mély lélegzetet, s pontosan ebből tudtam, hogy felébredt. Suttogott valamit, amit nem értettem, mielőtt rám emelte tekintetét, s amint megpillantott, elmosolyodott.

— Jó reggelt! — mormolta, hangja még rekedt volt. Szorosan magához ölelt, mire arcomat meztelen mellkasába temettem, elvesztem meleg bőrének érintésében.

— Aidan — suttogtam a fiú nevét, mire ő csupán állam alá helyezte mutató ujját, ezzel megemelve azt, majd megcsókolt.

Akárhányszor csókolt meg, olyan érzés volt, mintha az első alkalom lenne, ahogy telt ajkait az enyémhez tapasztotta, elvesztettem a kontrollt testem felett, nem számított semmi más, csak ő, s az ahogyan durván megszívta alsó ajkamat.

Majd mikor fogával elengedte nyelvemet, arcunk között pedig megnőtt a távolság, a mennyei érzésen, s a kipirosodott számon kívül valami más is maradt, a hiány érzete, s a vágy, hogy irányítsa minden egyes mozdulatomat, hogy a hajnal félhomályában magához ölelje reszkető testemet, s édesebbnél édesebb szavakat suttogjon a fülembe, melyek mindig mosolyt csaltak az arcomra.

— Mondhatok valamit anélkül, hogy kiborulnál? — kérdeztem. Hangom remegett, félve a fiú válaszától, ám ő csupán lassan bólintott, nem tűnt mérgesnek vagy kétségbeesettnek. — Pár napja meséltem anyukámnak rólunk, hogy együtt vagyunk, mármint tudom, hogy megbeszéltük, senkinek sem mondjuk el kettőnket egyelőre, csak...

— Hé — szakított félbe. — Szerinted tudnék rád haragudni? — kérdezte nevetve. — Aranyos vagy — jelentette ki, mire arcomat elborította a pír, még mindig erősen ölelt magához. — Mit szólt anyukád hozzá, hogy járunk?

— Boldog volt — mosolyodtam el. — Azt mondta, hogy már azóta tudja, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve, mióta először meglátott minket együtt. Azt hiszem, kedvel téged — láttam, ahogy a fiú arcán egy halvány mosoly jelent meg.

— Talán nekem is el kellene mondanom a szüleimnek — motyogta, szemeiben látni lehetett az ijedséget. Tudtam, hogy miattam aggódik, a szülei nem kedveltem engem, amiatt ami Aidan és köztem történt majdnem egy évvel ezelőtt, a fiúnak pedig nagyon fontos volt a szülei véleménye, amiért nem hibáztattam, régen nekem is számított, hogy mit gondolnak a szüleim. — Van kedved ma elmenni valahova? — szakított el gondolataimtól a hirtelen jött kérdése.

— Nem lehet. Teljesen elmaradtam az összes tanulmányommal, mióta haza jöttél — a telefonom órájára pillantottam, már jócskán elmúlt reggel, s csak akkor realizáltam, hogy mennyire el vagyok maradva.

— Oh, szóval most rám fogod, hogy nem írtál házit? — emelte fel védekezőn kezeit, mire én kihasználva az alkalmat, kibújtam szorításából, s ruháimhoz siettem. — Ne már, azt hittem, együtt töltjük az egész hétvégét.

— Később még beszélünk, Aidan — hagytam figyelmen kívül a fiú vágyakozó tekintetét, majd már teljesen felöltözve léptem az ablakhoz, nem mertem megkísérelni, hogy Aidan szülei meglátnak, s rájönnek, hogy a fiúkkal töltöttem az éjszakát.

❝Aidan❞
━━━━━━━━

A konyhában ücsörögtem, reggelizve. Fáradtan lapozgattam az instagramot. Hallottam, ahogy a szüleim besétálnak a helyiségbe, ám nem szenteltem nekik különösebb figyelmet. Ehelyett inkább poharamba kortyoltam.

— Tudod — szólalt meg az apám. — Nem rejtegeted olyan jól Norat előlünk, mint gondolod — jelentette ki, mire kiköptem a számban tartott narancslevet. Nem voltam képes felelni, csupán értetlen tekintettel meredtem rá. Fogalmam sem volt, honnan jöhettek rá, ám nem hagyott sokáig kérdések között, mivel folytatta. — Legközelebb jobban is figyelhetnél rá, hogy mindin ruhát vigyél fel a szobádba, és ne hagyd szétszórva a nappaliban.

— Hát, azért három hónapon keresztül sikerült eltitkolnom előtelet — nevettem el magam. Nem tudtam, hogy milyen ruhát hagytam a nappaliban előző éjszaka, s csupán remélni tudtam, hogy a szüleim nem Nora fehérneműjét találták meg.

— Ez nem vicces — szólt rám az anyám. — Miért nem mondtad el nekünk. Nem szoktál titkolózni előttünk — megforgattam a szemeimet. Legszívesebben elmondtam volna nekik, hogy azért mert nem kedvelik, és nem volt semmi kedvem azt hallgatni, hogy még túl fiatalok vagyok, és hibát követünk el, ám veszekedni még inkább nem volt kedvem.

— Meg fogom kérni a kezét — jelentettem ki. Hangom határozottam volt, mint reméltem. A szüleim egymásra pillantottak, mindketten meglepődtek. Mivel egyikük sem válaszolt, így folytattam. — Már megvan a gyűrű, Dante segített kiválasztani. És már döntöttem.

— Mi csak azt szeretnénk, hogy boldog legyél — folytatta az anyám. — Mi néztük végig az apáddal, hogy összetörtél, miután szakított veled Nora. Nem őt hívtad fel az éjszakánként sírva, hanem minket.

— Már nem vagyok gyerek, nem kell vigyáznotok rám. Meg fogom kérni a kezét, ha beletörődtök, ha nem — nem vártam meg, hogy a szüleim feleljenek, ehelyett inkább a szobámba zárkóztam a reggelim maradékával.

-ˋˏ ༻✿༺ ˎˊ-