➽──────────────❥
❝Egy költözés, egy fiú és egy első találkozás képes mindent megváltoztatni. Először nem is gondolnád, hogy ez mennyi szenvedéllyel, s viszállyal jár.❞
➽──────────────❥
❝𝐀𝐢𝐝𝐚𝐧 𝐆𝐚𝐥𝐥𝐚𝐠𝐡𝐞𝐫❞
━━━━━━━━━━
Csak olvass, és élvez...
A történtek után nem volt túl sok kedvem Aidannel maradni, és persze ő elég elfoglalt is volt a forgatás miatt.
Néha-néha rápillantottam, s mindegy egyes másodpercben meg kellett győződnöm róla, hogy ő valóban egy kivételes színész.
Ám tudtam, hogy megbántottam, s érezhető volt a zavarodottsága, ami miatt alig tudott koncentrálni. Utáltam magam, amiatt, hogy soha sem tudok egy konfliktust sem jól kezelni.
Mindemellett haragudtam Aidanre is, amiért engedtem neki, hogy megint hamis reményekbe és érzelmekbe rángasson.
A délelőttöt Danteval töltöttem, mivel neki akkor egy jelenet forgatásán sem kellett részt vennie, s felajánlotta, hogy inkább velem marad, ahelyett, hogy visszamenne a hotelbe, aminek tényleg örültem.
Jó volt vele ismét beszélgetni egy csésze kávé társaságában. Viszont néhány óra múlva kénytelenek voltunk elbúcsúzni egymástól, szóval úgy döntöttem inkább visszamegyek a hotelbe.
Az Aidantől kapott belepő kártyával nagyon egyszerűen bejutottam a fiú szobájába, majd fáradtan dőltem a kanapéra, s csupán undorodva néztem a fehér plafont.
Nem igazán tudtam, hogy mit csináljak, egészen addig a pontig, ameddig meg nem találtam egy félig elolvasott regényt a dohányzóasztalon.
Felvettem, majd a könyvjelzőt békén hagyva, olvasni kezdtem azt. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, amikor az ajtó csapódására lettem figyelmes, majd láttam, ahogy Aidan lezserül kabátját a székre hajítja, s leül mellém.
Egy szót sem szóltam, ahogyan ő sem.
Csupán némán meredtünk egymásra. Kimerültnek, ám emellett ingerültnek is tűnt, így azt véltem a leghelyesebbnek, ha hozzá sem szólok.
— Sajnálom, oké? — nyögte ki végül. Fejét hátra hajtotta, majd hosszú ujjaival idegesen a hajába túrt. — Nézd, nem én kértem meg őt, hogy jöjjön be az öltözőmbe.
— Miért engedted meg neki, hogy hozzád érjen? — kérdeztem a fiútól, mire ő merengve rám tekintett, ajkába harapott, majd néhány pillanattal később válaszolt:
— Neki nagyon nehéz nemet mondani... Ahogy neked is.
— Nekem? — néztem rá értetlenül. — Én soha sem állítottalak választás elé.
— Igaz, te nem azt várod el tőlem, hogy választjak, de minden nap kihívások elé állítasz. Csak sose veszed észre.
— Fogalmam sincs miről beszélsz — ráztam meg a fejem, egy gúnyos nevetés közepette.
— Tényleg fogalmad sincs? El sem tudod képzelni, hogy mennyire nehéz olyan fiúvá válni, akit megérdemelsz — emelte fel a hangját, mire összerezzentem. Éreztem, ahogy szememet ellepik a könnyek. — Minden egyes kibaszott nap csak próbálok valaki olyan lenni, aki felér hozzád, hogy boldoggá tudjalak tenni.
Látásom már teljesen elhomályosult a sós könnyektől. Szívem hevesen vert.
Féltem mindattól, amit Aidan mondott, nem mintha nem tetszett volna, s voltak napok, amikor én is csak az akartam lenni, aki őt boldoggá teszi, ám megfogadtam, hogy távol kell maradnom tőle, csak fájdalmat okoznánk egymásnak.
❝Aidan❞ ━━━━━━━━
— Talán hiba volt idejönnöm — felállt majd az ajtóhoz sétált, ám én elkaptam a csuklóját, s magammal szembe fordítottam.
— Kérlek, ne menj el! — suttogtam. Egy könnycsepp csordult végig az arcán, melyet én hüvelykujjammal azonnal letöröltem. — Kérlek maradj velem. Kibaszottul szeretlek, és szükségem van rád — döntöttem homlokomat az övének.
— Sajnálom Aidan, de te nem az vagy, aki mellett le terveztem élni az életem — amint elhagyták ajkait a szavak, úgy éreztem; szívem tényleg megszakad.
Elengedtem a kezét, mire ő magamra hagyott. Hátamat a falnak döntve csúsztam le a padlóra. S hagytam, hogy könnyeim elárasszák a szemem.
-ˋˏ ༻✿༺ ˎˊ-
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
