Only One Kiss - Aidan Gallagher /Befejezett/

Epilógus

❝Aidan❞
━━━━━━━━

„— Én sem voltam őszinte hozzád.”

Láttam, ahogy Nora kék szemei megtelnek könnyekkel, s én is úgy éreztem, hogy ugyanígy reagálhattam. Nem tudtam, hogy mire gondolhatott, csak egy dolog járt a fejemben; nem veszíthetem el őt.

Hiszen ő volt az, aki miatt minden reggel felébredtem, aki miatt képes voltam minden egyes napot végigcsinálni, aki megtanított élni, mintha előtte nem is éltem volna igazán.

Elkaptam a karját mielőtt magamra hagyhatott volna, majd szembefordítottam magammal.

— Ezt... Ezt hogy érted? — kezemet szeplős arcára simítottam , ujjamon végig folytak könnyei, mikor lehunyta szemeit, de nem ellenkezett, csendben állt előttem. Karjai lezserül lógtak maga mellett. Homlokomat pedig az övének támasztottam.

— Van valami, amit már régóta el kellett volna mondanom — remegett a hangja. Ujjait a kezemre simította, miközben még mindig az arcán tartottam. Hallottam minden egyes apró lélegzetvételét. Olyan hosszasan hallgatott, hogy attól féltem; nem folytatja. — Néhány hete megkaptam az e-mailt, hogy felvettek az egyetemre.

— De ez jó hír, nem? — kérdeztem. — Mindig is erről álmodtál.

— Igen. És pont azért nem lehetünk együtt, Aidan. Muszáj elmennem. Egész életemben ezért küzdöttem. De ez azt jelenti, hogy többezer kilóméterre leszünk egymástól. Képtelen lennék úgy élni, hogy ott vagy nekem, de közben mégsem. Tudod, hogy köztünk nem működne a távkapcsolat. És nem is kényszeríthetlek téged erre.

— Oh, kislány. Én követnélek téged a világ végére is — lehunytam a szememet miközben suttogtam. — Kérlek ne lökj el magadtól! Gyere hozzám feleségül, és én mindent megadok neked, amire csak vágysz.

• • •

Próbáltam koncentrálni, tényleg, ám figyelmemet túl könnyedén magával ragadta a tény, hogy Nora lenge, fehér szoknyája alatt nem viselt semmit.

Erősen fogtam ujjait, míg előttem állt. Vörös haját a szél a szemébe fújta. Már semmi nyoma nem volt a könnyeknek, amik gyönyörű szemeit éktelenítettek. Mosolygott, miközben örök hűséget fogadtunk egymásnak, és még akkor is, amikor megcsókoltam.

Meglepő milyen könnyű találni egy anyakönyvihivatalt, hogy aztán a tengerparton feleségül vehessem Norat.

A nyarat Seattleben együtt töltöttük, tudván, hogy nemsokára ő elköltözik a New York-i lakásunkba, én pedig itt maradok, ezért próbáltuk a lehető legtöbb időt együtt tölteni.

• • •

— Félsz? — kérdeztem Noratól, míg a reptéren ácsorogtunk. Erősen szorította ujjaival a kezemet, mintha attól félne, hogy elveszik mellőlem, pedig ő is tudta, hogy csupám perceink maradtak mielőtt ő kénytelen lesz felszállni a repülőre.

— Nem... — habozott mielőtt folytatta volna. — Ém csak azt hittem, hogyha elköltözök, akkor legalább a férjemmel lehetek — elmosolyodtam. Nem tudtam megunni a szájából ezt a szót.

— Tudom, és semmit sem szeretnék jobban, mint veled menni, de nem lehet, még nem — hüvelykujjammal végigsimítottam gyűrűjén. — Két hét és újra együtt lehetünk. Ígérem.

— Akkor tényleg nem mondod el, hogy miért nem jöhetsz velem már most? — kérdezte, mire én megráztam a fejem. — Még kettő hónapja sem vagyunk házasok, de te már most titkolózol előttem.

— Szeretlek, de menned kell, mert mindjárt indul a géped, és bármennyire is azt remélem, hogy nem szállsz fel rá, tudom, hogy akkor az első napról lemaradnál az egyetemen — néztem, ahogy szemeibe újra könnyek gyűlnek. — Hé, tudod, hogy ez nem búcsúzkodás, még találkozunk, kettő hét, ne feledd!

— Számolni fogom a napokat.

— Efelől semmi kétségem nem volt — ajkaimat lassan az övéihez tapasztottam. Csak egy csók. Ez volt minden, amit adtam neki mielőtt alakja eltűnt a hosszú folyosón.

Kettő héttel később

A lány türelmetlenül ücsörgött a New York-i lakásának fehér kanapéján. A teája már legalább két órával ezelőtt kihűlt, mégsem merte kivinni a konyhába, rettegett attól, hogyha elhagyja a nappalit, akkor megtörténik az, amire egész nap várt.

Vörös haja lezserül a vállára lógott. És abban a pillanatban, amikor tekintete az ablakon túli világra tévedt, meghallotta azt, amit annyira várt már napok óta; egy halk csengetés. Valaki várt rá az ajtó túloldalán.

-ˋˏ ༻✿༺ ˎˊ-

Huh, el sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy ilyen sok fejezen keresztül végig követtétek Nora és Aidan történetét.

És bár kettejüknek sok nehézségen kellett végig menniük, mégis végül egymás mellett kötöttek ki. Együtt kezdik meg közös életüket, és ahogy ők kénytelenek voltak lezári egy fejezetet az életükben, úgy érzem most rajtam a sor.

Imádtam írni ezt a könyvet, annyi új stílust próbálhattam ki, és az elején elég nehéz volt hozzászokni az E/1-es elbeszéléshez, és talán a végére sem jöttem bele igazán, mégis jó volt kipróbálni így írni.

Köszönöm mindenkinek, aki a fejezetek alatt hagyott csillagot, vagy kommentet, jó érzés azt olvasnom, hogy mennyire tetszett nektek a könyvem.

Ezenfelül szeretnék a közeljövőben visszatérni egy újabb sztorival, ami ismételten egy Esernyő Akadémiás fanfiction lenne. Rengeteg ötletem, és motivációm van, viszont elég időszűkében állok, de igyekezni fogok.

Remélem, hogy neked is annyi örömet okozott, a könyvem olvasása, mint nekem a megírása!

Ezzel a néhány sorral búcsúznék egy kis időre.

Legyen csodálatos nyaratok! <3