Only One Kiss - Aidan Gallagher /Befejezett/

III. Chapter 37

❝Nora❞
━━━━━━━━

Június volt, ami egy dolgot jelentett; nemsokára vége az iskolának. Már csak néhány nap, ám ennek képtelen voltam örülni, ugyanis már csak egy nyár választott el az egyetemtől.

Hetekkel ezelőtt megkaptam a levelet, melyben arról értesítettek, hogy felvettek. S ezidáig nem mertem ezt említeni Aidannek. Több ezer kilóméternyi távolság lenne köztünk, rettegtem, hogy ez a kapcsolatunk végét jelentené.

És megint... mindent elszúrok, mint mindig.

Már majdnem egy hete nem láttam a fiút, s ez teljesen az őrületbe kergetett, ám az év utolsó hetében, minden tantárgyból vizsgák vártak rám, és ezt Aidan is nagyon jól tudta, így hagyott, hogy nyugodtan bújhassam a könyveket, csak arra nem gondolt, hogy gondolataim minden egyes pillanatban a fiú körül jártak.

Képtelen voltam kiverni az emlékezetemből, ahogy ujjait erősen csuklómra szorítja, s fejem fölé szegezi azokat, ezzel teljesen mozgásképtelenné téve — nem mintha menekülni szerettem volna —, az, ahogy meleg, fedetlen bőre enyémhez simul, vagy azt, ahogy ujjaim feltérképezik izmos felsőtestét...

Ám ilyenkor kénytelen voltam megrázni a fejemet, ezzel visszatérítve magamat a valóságba. Néha csak el szerettem volna mondani neki, hogy mekkora hatást gyakorol az életemre.

Az égbolt, s vele együtt a szobám is teljes sötétsége burkolózott, csupán az utcai lámpák gyenge fénye töltötte meg halvány fénnyel a helyiséget.

Az ágyamban fekve tekintettem ki az ablakon, egyenesen arra a tölgyfára pillantva, amit egykor Aidannel még arra használtunk, hogy átmászva rajta senki se jöjjön rá, hogy éjszakánként találkozgatunk.

Hiányzott az az idő, amikor gyereknek érezhettem mellette magam.

Annyira elmerültem gondolataimban, hogy fel sem tűnt, hogy valaki belépett a szobámba.

— Szia — felkaptam a fejem az ismerős hangra. — Nem válaszoltál az üzeneteimre — jelentette ki. Teljesen meg is felejtkeztem róla, hogy reggel kikapcsoltam a telefonomat. — Azt hittem, eldicsekeded, hogyan mentek a vizsgáid. De... — közelebb lépett, majd az arcomat kezdte tanulmányozni. — Szomorúnak tűnsz. Mi történt?

— Semmi... — haboztam egy kicsit, nem szerettem volna hazudni neki, ám nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy felvettek arra az egyetemre, amelyről már évek óta álmodoztam, és, hogy inkább azt választom helyette. Rossz embernek éreztem magam. — Csak kicsit elfáradtam, ennyi az egész — vontam meg a vállam.

— Akkor... — sóhajtott, kezeit zsebe téve figyelt engem. Sötétbarna haja kócosan lógott az arcába. Becsukta maga mögött az ajtót, majd még közelebb lépett hozzám. — Szeretnéd, hogy elmenjek?

— Nem — hangzott a határozott válasz. — Ne menj el! Kérlek... — hangom könyörgő volt. Ő volt az egyetlen ember, aki az elmúlt időben mosolyt tudott volna csalni az arcomra, szükségem volt rá.

A fiú mögém feküdt, karjait szorosan átfűzte a csípőmön, arcát pedig hajamba temette. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, annyi megnyugvást jelentett Aidan érintése. Képes lettem volna körökké elveszni az ölelésében.

— Izgulsz a holnap miatt? — suttogta a fülembe, megborzongtam minden egyes kimondott szó után, ahogy forró lehelete bőrömet simogatta. Holnap lesz a végzős bálom, ahová Aidannel megyek.

— Nem izgulok — végigsimítottam a karján. — Várom, hogy végre bemutathassalak a barátaimnak. Imádni fognak téged.

— Én azt várom, hogy láthassalak végre a ruhádban, el sem tudod képzelni, milyen kínzás, hogy nem mutatod meg — suttogta. — Nem tudok semmi másra gondolni, csak arra, hogy mit fogok tenni veled holnap este — jelentette ki, mire elnevettem magam. — És tudod, van egy meglepetésem, egy ajándék, amit azért kapsz, mert sikeresen befejezted a középiskolát.

— Tudni szeretném, mit kapok. Elmondod? — kérdeztem, mire válaszul egy határozott nemet kaptam. — Akkor én sem mondom el, hogy mit terveztem holnap éjszakára, pedig élvezni fogod — fejemet a mellkasába fúrtam, mielőtt egyetlen pillantásával minden egyes titkomat kiszedte volna belőlem.

-ˋˏ ༻✿༺ ˎˊ-