REVENGE OF AN OMEGA | JIKOOK

💕🌺💕 17. Fejezet 💕🌺💕

Jimin

-ANYÁT AKAROM!!!-hallottam Seojun hangját, amelyen tisztán érezhető volt, hogy sír.

Könnyeimet útnak engedtem. Nem bírom hallani a kisfiamat, hogy sír. Megszakad a szívem, ha szomorú. Pár perccel később hallottam, amint Seoyun is rákezd.

-Még mennyi idő? A fiaimhoz akarok menni!-feszítettem fájdalmasan hátra a fejem, s úgy kérdeztem Jiwoot, annak ellenére, hogy tudtam jól, még csak el sem kezdődött az igazi fájdalom.

-Jimin még minimum két nap. A pici nem fordult be. Lábbal fog születni. Sokkal többet kell segítenem, nehogy valami baja essen. Sajnos neked is fájdalmasabb lesz.

Nem tudtam mit mondani. Inkább hallgattam, hiszen a fájdalom miatt már a gondolatok is kirepültek a fejemből. Nem tudtam összeszedni a gondolataimat, a mondandómat.

-Jungkook...-súgtam a levegőbe, miközben a könnyek csak úgy folytak végig az arcomról a párnára.

[...]

Egy napja szenvedek. Éjjel 11 óra, a fájások egyre elviselhetetlenebbek, Jungkook sehol, a gyerekekről pedig semmi sem tudok. Egyszerűen megörülök!

-Jimin, Jungkook 10 perc és itt van. Most írt egy üzenetet!-mondta ki az orvos azt, amire a legnagyobb szükségem van jelenleg.

Jungkook

Át akartak baszni, kikaptam három dugót, a söför pedig fél óra késéssel érkezett meg. Ez csak pár dolog azok közül, amiért nem értem időben haza Jiminhez.

Amikor már közel voltam az otthonomhoz, írtam egy üzenetet az orvosnak, hiszen tudtam, hogy Jimin már annyira rossz állapotban lehet, hogy a telefon sem érdekli.

A söför meg sem állt jóformán, de én már kiugrottam az autóból. Fáradt vagyok, büdös a sok rohangálástól, de nem tud érdekelni, mert a feleségem éppen most szül.

Bevágva magam után a bejárati ajtót elszaladtam Aecha előtt. Még csak köszönésre sem volt időm. Kettessével lépkedtem felfele a lépcsőfokokon.

Szívembe hatalmasat nyilalt amikor a lépcső felénél sem jártam, de már hallottam a fájdalmas ordításokat. Elgyengül a lábam, karom, mindenem. Kifutott az erő belőlem.

Egy fejrázással térítettem vissza magamat a valóságba és ismét elkezdtem szaladni, mint egy őrült. Frusztráltan rántottam ki a mostmár közös hálónk ajtaját, ahol megpillantottam Jimin az ágyon elnyúlva, ahogyan a lepedőt marcangolja, feje hátra volt feszítve, szemeit szorosan összezárta, a könnyei patakokban folytak, az arca, és a nyaka pedig csillogott az izzadságtól.

-Jimin!-szaladtam oda hozzá.

-Jungkook.-nyitotta ki a szemeit, s fájdalmas tekintetét rám vezett.-Nagyon fáj Jungkook.-zokogott fel.

Beültem az ágyba mellé, és hagytam, hogy a mellkasomra döntse a fejét. Az orvosra néztem tanácsért könyörgő szemekkel, de majdnem teljesen tanácstalan tekintettel találtam szembe magamat.

-Itt vagyok Jimin. Itt vagyok veletek.-simítottam feszes hasára.

-Lábbal fog születni Jungkook! A fiúnk lábbal fog világra jönni! Mindannyian tudjuk, hogy az mennyire veszélyes!-zokogott.

Életemben nem láttam ennyire zokogni, és kétségbe esni. Jimin mindig egy optimista személyiség volt, vidám, önfeledt, a fájdalmat is kizárta az életéből.

-Nem lesz semmi baj kincsem. Egészséges lesz. Minden rendben lesz.-simogattam az arcát.

-JIWOO CSINÁLJ VALAMIT MINDJÁRT MEGHALOK!-ordított fel kb. két másodperccel a mondandóm után.