SZERELEM SOKADIK LÁTÁSRA |Szoboszlai Dominik ff.

16.

R E B E K A

Az elmúlt másfél hétben számos dolog történt velem, de kezdem a legelején. Aznap, amikor végre mindenki elment, és egyedül maradtam, kegyetlenül voltam. Valahol nagyon mélyen. Nem értettem, hogy miért érdemeltem én ezt. Soha nem bántottam senkit. Ha mégis, biztosan nem szándékosan. Én mindig őszinte vagyok mindenkivel. Azt sem értettem, hogy miért került hozzám ennyire közel a focista, ha aztán így, ilyen csúnyán át cseszett. Végig ez lett volna a terv? Így akart rajtam bosszút állni az elmúlt évek miatt? Esetleg a karma csapott pofon Brúnó miatt? Fogalmam sincs. Egyetlen dolog volt, amit aznap tudtam. Hogy ennek itt vége van. Talán emiatt sírtam annyira. Ki kellett sírnom magam, hogy jobban legyek. Aztán el kellett döntenem, hogy mégis hogyan tovább. Hogyan jöhetek én ki ebből a szituból győztesen, emelt fővel. Talán sehogyan sem. Lehet az lenne a legjobb, ha csendben át gondolnám az életem. Mit kéne előtérbe helyeznem, mi az ami előre visz.

Nem egész három napig sajnáltam magamat. Sírtam, takarítottam, mostam. Mindent elkövettem, hogy ne jusson eszembe ez az átkozott tizen pár nap. Sajnos nem sikerült. Hiába mostam meg az összes ablakot, vasaltam ki az összes függönyt és drapériát. Töröltem port és rendeztem át a polcokat, vagy hiába mostam ki az összes konyha szekrény belsejét és külsejét. Akkor is csak a focista járt a fejemben. Egy dolog segített, a zene. Jó hangos zene, attól a saját gondolataim sem hallottam.

Elmentem új dolgokat venni a lakásba, hátha attól kicsit jobb kedvem lesz. Csinosítgattam. Igen, egy nőnek mindig valamilyen szintem mosolyt csal az arcára, ha dekorálhat, vagy shoppingolhat. Én sem vagyok ez alól kivétel. Úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a storyt. Fájt. Hogyne fájt volna. De nem voltunk együtt, nem jártunk. Semmi ilyesmiről még csak szó sem esett. Vége lett. Tanultam belőle. Mostantól újra csak én vagyok. A jól megszokott felállás. Ez mindig is így volt jól.

Hétfő reggel kapcsoltam be újra a telefonom. Számtalan nem fogadott hívás, üzenet, messenger, insta értesítések. Nem érdekelt egyik sem. Gyorsan bedobáltam a cuccaim a táskámba, magamra kaptam egy edző szettet és egy sport cipőt, elkészültem a fürdőszobába és rohantam az edzőközpontba. Tudtam, hogy jót fog tenni ha újra edzeni fogok. Viszont azzal nem számoltam, hogy számos kérdés repül majd felém, amikre nem fogok tudni választ adni.

-Mi a helyzet?- karolja át a vállam a parkolóban Regi huncut mosollyal az arcán.

-Semmi- felelem egyszerűen.

-Hol van a szívdöglesztő focistád?- kérdezi mit sem sejtve. Bennem azonnal megáll az ütő. Úgy érzem nem kapok levegőt. Sosem volt az enyém, és már soha nem is lesz az.

-Gondolom otthon, vagy Lipcsében, vagy kitudja- szedem össze magam, megpróbálok lazának tűnni. Mert nem érdekel. Jó helyen van biztosan.

-Baj van?- fordít maga felé.

-Nincsen!- vágom rá.

-Látom, hogy van- erősködik.

-Majd megoldódik- hagynám annyiban a dolgot.

-Figyelj, ha akarsz róla beszélni én itt vagyok neked- mondja teljesen őszintén a szemembe.

-Tudom- nyelek egy nagyot.- De még nem megy- közlöm vele, majd beindulok, hogy végre kezdődjön el a nap.

-Jövő hét szombaton tartom a születésnapom- húzza óvatos mosolyra a száját.- Ugye eljössz?

-Persze hogy el- vágom rá, én magam is tudom, hogy ki kell mozdulnom otthonról. Ez pedig pont kapóra jön.- Hol lesz?- kérdezem tőle.

-Jaj, de örülök neki, nagyon bíztam benne, hogy mindenki el tud jönni- ujjong.- Két helyre gondoltam, de nem tudom melyik legyen a befutó- avat be.