SZERELEM SOKADIK LÁTÁSRA |Szoboszlai Dominik ff.

22. BEFEJEZŐ RÉSZ

~5 évvel később

Állok a zuhany alatt már egy jó ideje. Nem érdekel, hogy a meleg, szinte forró víz, jóformán égeti a bőrömet. Egyszerűen muszáj vagyok lemosni magamról a feszültségeket, de valahogy nem megy. Nem segít most ezen a víz. Talán semmi sem. Pedig nagyon jó lenne.

-Mit csinálsz már ennyi ideig?- hallom meg Dóri kiabálását, akit legutoljára az ágyon ülve hagytam.

-Zuhanyzom!- kiáltok vissza.

-Fejezd már be, és gyere!- parancsol rám.

Ha eszembe jut a holnapi nap, azonnal görcsbe rándul a gyomrom, és azt érzem azonnal elhányom magam. Nem egy szerencsés dolog ez, de sajnos így érzem magam. Vegül hallgatok Dórira, és megmosakszom, majd kisétálok hozzá pizsamában, és leülök mellé az ágyra.

-Nagyon izgulok Dóri, nekem ez nem fog menni- pánikolok.- Ennyi ember előtt kiállni oda meg minden. Mi van, ha elesek, vagy elszakad a ruhám, vagy kitörik a cipőm sarka?- magyarázom mély levegővételek közepette, egyenesen rém képeket látva.

-Varga Rebeka!- kezdi a szokásos tekintélyt parancsoló stílusában.-Emlékszel rá, hogy mit mondtál nekem öt évvel ezelőtt?- kérdezi látszólag idegesen.

-Valami rémlik- próbálom felidézni azt az estét, de azóta annyi minden történt velem/velünk, hogy már nem igazán tudom a szavaimat visszaidézni. Sokmindent mondtam én akkoriban Dórinak.

-Ne akard, hogy elrugdossalak a hülye oltárig, Beki!- fenyegetőzik.- Végre eljött ez a nap, bejött minden jóslatom, hagyd, hogy férjhez adjalak életed szerelméhez szépen, nyugodtan!

-Fel kell őt hívnom, hogy még mindig akarja-e- veszem a telefonomat a kezembe.- Mekkora ciki lenne, ha meggondolná magát, Uram Atyám!- fogom a fejemet a szabad kezemmel, míg a másikkal már tárcsáznám is a számot, ha Dóri nem kapná ki a kezemből a telefont.

-Normális vagy?- csap rá a kezemre, amin eléggé meglepődök. Egy ideje már nem csapkod egyikünket sem, azt hittem kinőtt már ebből. Tévedtem.- Még jó, hogy akarja! Megkérte a kezedet, nem is akárhogyan, rémlik?- mutat rá az ujjamon lévő eljegyzési gyűrűre.

VISSZAEMLÉKEZÉS

Már tizedik napja csodálom az indiai óceánt, és ezt a csodálatos naplementét. El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok, hogy ilyen pillanatoknak lehetek itt szemtanúja.

-Nincs kedved sétálni egyet?- jelenik meg Dominik hirtelen, ami miatt egy egészen kicsit megijedek.

-De, persze- mosolygok rá.- Menjünk!- nyomom a kezébe az enyémet, és elfogadom a segítségét, hogy felhúzzon a székről.

Kézen fogva sétáltunk, csendben a gyönyörű fehér homokos tengerparton, a naplementében. Nem tulajdonítottam ennek nagy ügyet, úgy voltam vele, hogy nem ez az első eset, hogy itt sétálunk csak mi ketten, és beszédes kedvemben sem voltam, csak élveztem a meleg szellőt, és ezt a nem mindennapi látványt, ami a szemünk elé tárult.

Egy idő után kicsit messzebb, észre vettem Dóriékat, amint Bellával épp homokvárat építenek. Eszembe jutott, hogy jó pár éve mi ketten is csináltunk vele a Lupán. Nagyon szép emlék ez nekem, és valószínű Dominiknak is. Apropó, Dominik. Mikor engedte el a kezemet, és hol van?

Reflexből azonnal a hátam mögé néztem. Csak állt. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, és elég piros is a feje.

-Jól vagy?- érdeklődöm.