SZERELEM SOKADIK LÁTÁSRA |Szoboszlai Dominik ff.

19.

R E B E K A

Az elmúlt egy hónapban rengeteg minden történt. Velem is, meg a környezetemmel is. Eldöntöttem, hogy csak magamat fogom nézni. Minden esetben. Nekem mi a jó, nekem hogyan jó. Mert ezt valahogyan mindig figyelmen kívül hagytam. Nem mondom azt, hogy mások nem érdekelnek, csak most már magamat helyezem eléjük, ahogyan azt eddig is kellett volna. Bele vetettük magunkat a lányokkal, és az edzővel a gyakorlásba. Új koreó, gyakorlás, edzés, nyújtás. Ebből állt szinte minden egyes napom. Kivéve a vasárnapokat. Akkor általában csak futottam, anyáékkal, apával vagy pedig Dóriékkal voltam. Persze elő fordult olyan is, hogy egyedül néztem a tévé előtt Dominik meccseit.

Dominik. Nos, ahogyan azt ígérte, minden egyes nap keresett. Sms-ekkel bombázott, ebédszünetben hívott, este pedig általában FaceTime beszélgetést folytattunk.

-Most már el kell mondanod, hogy honnan jött ez az erőre kapás- teszi csípőre a kezét előttem az edzőm.- És miért jön mindennap a futár egy óriási csokorral, amit neked címeznek?

-Csak nagyon akarom ezt az egészet- vonok vállat lazán.- Meg akarom nyerni a versenyt.

-Remek- bólogat.- Meg is nyerheted, higgy nekem- teszi a vállamra a kezét.- Nem tudom mi történt, de örülök neki, hogy mosolyogni látlak, és nem szenvedni. A virágok pedig...

-Már szóltam neki, hogy ne küldjön többet, mert nincs hova tennem- ismerem el az edző előtt, aki hitetlenkedve néz rám, majd felnevet.

-Beki, megérdemled, hogy valaki elkényeztessen, tényleg- mondja egyenesen a szemeimbe. Rettentően jól esnek a szavai. Én is így érzem, hogy megérdemlem, hogy végre valakivel őszintén össze tartozzak. Hogy a világon a legjobban szeressenek és én viszont szerethessek. Viszont itt még nagyon nem tartunk. Dominik minden egyes nap küld valamilyen virágot. Ez az első héten nagyon imponált nekem. Aztán rájöttem, hogy szegény virágokat már nincs hova tennem, hiszen nem hervadnak azok olyan gyorsan, hogy állandóan cserélni tudjam.

-Domi, elég lesz ám a virágokból- sóhajtom őt nézve a telefonomban.- Úgy érzem magam otthon mintha egy botanikus kertben lennék- nevetek fel.

-De én szeretnélek mindennap meglepni- vág ártatlan arcot. Istenem mennyire szép ilyenkor is.

-De nem kell, komolyan mondom- bizonygatom neki a dolgokat sokadjára.- Akkor is felveszem a telefont, ha nem küldesz több ajándékot- kacsintok rá.

-Azt tudom- feleli magabiztosan. Mindig elszánja magát.

-Egyből gondoltam- forgatom meg a szemeimet rá.

-Nem tudsz most valamelyik hétvégén eljönni véletlenül?- teszi fel nekem a kérdést, amin őszintén szólva eléggé meglepődöm. Én menjek hozzá? Nem neki kéne jönnie hozzám?

-Nem hiszem- gondolom át a válaszomat. Nem akarom megbántani, na meg hazudni sem tervezek, ez pedig így, ahogy végül kimondtam megállja a helyét válasznak szerintem.

-Én sem- hajtsa le a fejét szomorúan.- Viszont a hónap utolsó hetében otthon leszek Magyarországon, és biztosan lesz pár nap amikor tudnánk csinálni valami közös programot- jut eszébe és ahogy kimondja a szavakat, úgy tér vissza a jókedv az arcára.

-Nos én huszadikán repülők Münchenbe, és huszonharmadikán reggel jövök vissza- kezdek gondolkozni a programomon.- Utána már csak edzések vannak, úgyhogy bizonyára valamit ki tudunk találni.

-Huszonegyedikétől én is Münchenben leszek a csapattal-közli velem fura mosollyal az arcán.  -Nem tetszik ez a mosoly- közlöm vele előre félve.

-Fussunk össze valahol- jelenti ki.

-Meglátjuk- próbálok racionálisan gondolkodni.-Azt se tudom hogyan lesznek beosztva a napjaim, ahogyan gondolom te sem tudod előre mikor lesz egy szabad órád pl.