Egy nyeregben [Befejezett]

17. -Végső búcsú

Egy hét telt el a baleset óta. Már kiderítették, hogy egymást lőhették le, hiszen valamin össze vesztek.
Teljesen feketébe öltöztem. Csak álltam a tükröm előtt és néztem magam. Zavartan az ajtó felé néztem, mikor Mary jött be. Átkarolta vállaim, azt igérte elkísér a temetésre. Szavak nélkül sírni kezdtem.

-Mi lesz most velem Mary?-néztünk a tükörbe.

-Fordulj ide!-ekkor felé fordultam.-Ha rád nézek tudod kit látok? Apádat. És nemmellesleg egy csodálatos, erős nőt. Ez a birtok a tiéd, attól a perctől kezdve mikor apádnak kiontották az életét. Te leszel az egylet következő vezetője és neked lesz a feladatod vezetni ezt a helyet. Tedd szebbé az életed, hiszen már szabad vagy.-mind eközben az arcom simogatta.-Tudom, hogy nehéz-törölte le a könnyeim-, de próbáld meg.

Szokásosan fekete hintóval vittek minket. Mary végig mellettem volt, nem hagyott magamra egy percig sem. Mikor a ravatalnál voltam, senki sem jött be a halottakhoz. Apám koporsójához mentem. Kezemet a fára rakva figyeltem kékülő arcát. Hulla szag... Néha magamon is érezni kezdtem, ami nem csoda két élettelen test mellett. Egy pillanatra valaki kinyitotta az ajtót, s akkor láttam, hogy egy gyászos tekintetű fiú lépett be. Halkan fejet hajtva köszönt, és apjához ment. Mint ahogy kitalálhattátok, Louis volt az.
Nem szólaltunk meg, de kellett valami, hogy megtörjem a jeget.

-Irónikus igaz? -mondtam még mindíg bámúlva, miközben könnycsepp gördült az arcomon- Akkor törődünk leginkább a szeretteinkel, mikor már nincsenek velünk.

-Ja...-szemem sarkából láttam ahogy felém fordult- Mond, meddig bírjuk még ezt így?

-Nem tudom.-fordultam felé.- Minden nap egyre rosszabb ahogyan látod. De jobban örültem volna, ha ezt egy kávézóban tudjuk megbeszélni, nem pedig egy ravatallozóban.

Még egyszer utóljára rá néztem apámra, tekintete semmit sem mutatott. Hogy is mutatott volna, ha már rég nincs köztünk. Fejemet a földre hajtva kimentem, és bezártam magam mögött az ajtót.
A temetkezés hamarosan kezdetét vette, ami nehéz szívfájdalommal járt. Mindenki részvétet kívánt, amire csak halkan köszönetet mondtam.
Hogy is tudnám elengedni ilyen könnyen? Hisz mindenki szerette! Mindenkivel kedves volt! Felidézve magamban mégegyszer, utóljára az utólsó napot, rájöttem, hogy mit jelentett a pofon, majd az ölelés. Útnak engedett. Ő már akkor tudta, hogy nem sok van hátra.
Azt hiszem őt szerettem a legjobban. Ő volt a mindenem, aki mindig itt volt mellettem.
Ahogy leengedték, ahogy beásták, mind a legszívszorítóbb élmény egy embernek átélni.
Hosszú alkohol kúrára ítéltem magam, de remélhetőleg én már nem halok bele. Valamit kezdenem kell az életemmel. El kell gondolkoznom azon amit Steve mondott. Be kell neveznem egy versenyre, amin Koaval megyek. Mikor már haza indultunk és Stevet megpillantottam, oda mentem hozzá. Azt mondta haza visz, így elmondtam neki az úton.

-Steve, én lehet beneveznék egy derbire. Múltkor láttam, hogy Bécsben lesz egy, és tudod kell a pénz.

-Aham értem. Mi lenne ha néhány nap múlva elmennénk és lebeszélnénk a nénikémmel?

-Holnap. Holnap tökéletes.

-Biztos vagy benne? Csak mert...

-Igen egészen biztos!-ordítottam, majd teljesen nyugodt hangnemre tértem vissza-Ömm ne harahudj, csak tudod annyi minden történt.-fogtam a fejem.

-Tudom! Nem ismertem, de biztos, hogy jó ember volt.-ölelt át.

*Másnap*

Kiköltözöm a házamból, és apáméba megyek. Ezt kiadom a lovasoknak, akik itt akarnak dolgozni, vagy lovagolni. Több lovat versenyeztetni fogok,  hogy eltartsam magam. Ma mentem Stevevel a rokonához. A nevezési díj több mint kétszáz-ezer forint, ami még egy nagyon jó ár. Kezdetnek csak egy könnyű, bécsi derbire nevezném be, majd haladunk szépen, lassal előre.
Megkértem Stellát, az egyik tanítót, hogy vigye ki Koat egy kicsit, hiszen semmi időm sincs arra, hogy vele legyek. Hála az égnek Sam és Max vissza utazik Argentínába, így ők már nem lesznek útban.

-Gyere hagy adjak egy puszit!-csókolta meg az arcom kétszer is Sam.-Azért remélem könnyen kezeled majd a helyzetet, de a helyedben eladnám ezt a kócerájt és keresnék magamnak egy jó palit aki eltart.-veregette a vállam álszent mosollyal.

-Én pedig a helyedben fognám magam, elmennék és soha többé nem jönnék vissza.-mosolyogtam rá furcsán, mire csak levette a kezét a vállamról.

Sam beszállt a taxiba, s ekkor Max jött oda hozzám. Még enyhén monoklis szemét nem tudta egészen kinyitni, de mosolyogni, azt tudott.

-Jó nagy felfordulást okoztam...-nevettünk fel mind a ketten.

-Az biztos!-egy percig csöndben voltunk, majd újra megszólaltam-Azért remélem ha legközelebb jössz, akkor ezt a ribit otthon hagyod.

-Úgy döntöttem maradnék. Csak egy keveset, ha még tudod kellenék valamire.-intett a fejével.

-Óh persze.-helyeseltem, bár valójában nem akartam.

Örültem, hogy elment, legalább lesz terem. Maxel meg majd valahogy megbarátkozok...
Mary mindenben segíteni fog, és apám szolgálói is. Igyekszem majd a legjobb tudásom szerint megoldani minden ügyet. Biztos, hogy nem lesz könnyű, ezért majd elkél a segítség.