Egy nyeregben [Befejezett]

31. rész- A sebek begyógyulnak

Mikor a szobám felé haladtam megpillantottam Louist, ahogy a sebeit törölgette a másik fürdőben. Gondoltam segítek neki, annak ellenére is, hogy goromba volt velem. Kopogtam, majd a félig kinyilt ajtón bementem.

-Segíthetek? A sok lovas balesetem következtében rengeteg sebet láttam már el!-mentem oda mosolygósan.

Kivettem a kezéből a vattapamacsot és törölgetni kezdtem arcán lévő sebet. Mikor felszisszentett, jelezve, hogy fájt, gyengéden megfogtam az arcát a másik kezemmel. Szinte a kezembe fúrta, amit követően a mosdókagylómelleti púltra tett.

-Így jobban eléred.-nézett rám úgy, hogy semmi érzelmet sem fedeztem fel rajta. Nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem.

-Louis!-álltam meg-Mi a baj?-néztem a szemébe.

-Hogy mi a baj? Mikor Max megemlítette a hazugságomat, semmit sem mondtál.-hátrált- Arra, hogy megbocsájtottál-e, csak nézted a földet.

-Miért mit kellett volna tennem?-szálltam le.

-Mondjuk azt mondani, hogy igen. Vagy azt, hogy nem, mert nagyon is ez látszik az arcodon.-ráncolta szemöldökét.

-Miből gondolod, hogy nem bocsájtottam meg? Akkor szerinted itt lennél? Vagy talán szóba állnék veled?-kapcsolódtam bele igazán a veszekedésbe.-Amúgy is, a hazudozás neked megy a legjobban, nem nekem.

-Amy, én kibaszottúl szeretlek nem érted? Ne kételkedj bennem!-kiabálta.-Tudom, hogy elbasztam oké? De igyekszem jóvá tenni!-ekkor könnyek jelentek meg a szemeinkben.-Nem vagyok tökéletes, de emberből vagyok bassza meg!-ekkor a falba ütött, és elment.

Nem tudom hová, és miért, de elhagyta a házat. Remélem csak haza ment, és nem tesz magával semmi olyat amit nem kéne. A veszekedésünk, itt véget ért. Túl mérges, és makacs voltam ahhoz, hogy utána menjek, így becsaptam az ajtót és fel-alá járkáltam. Komolyan ez a legfontosabb ilyenkor? Ki nem szarja le, hogy mit írt le a fejem?
Az alvás, most egy új szint volt számomra, amit túl nehéz volt végeznem. Az eszemet Louis lepte el, ahogy minden porcikámat.

*Louis szemszöge*

Nem bírtam ki reggel, hogy ne kérjek bocsánatot tőle. Inkább írtam neki egy üzenetet, hogy nem jön-e át hozzám. Áhh! Az nem jó. Vagy talán az, hogy "Találkozunk valahol?" Elég meggyőző nem igaz?
Egy kávézót beszéltünk meg, de nem mára. Nehez ki kellett várnom a két hetet, amíg kijelentése szerint lenyugszik. Mikor leültünk, a szívem heves dobogásba kezdett.

-Tudom, hogy nem kellett volna mondanom amit mondtam, de -vettem nagy levegőt- nagyon mérges voltam. Elszúrtam, viszont, nem kezdhetnénk újra?-meg kavarta kávéját, majd megszólalt.

-Louis én...-mielőtt még elmondhatta volna, megcsörrent a telefonja.-Ezt fel kell vennem ne haragudj!-nyúlt telefonjáért.-Igen Sofi? Hogy mi? Azonnal ott vagyok!-gyorsan bedobta a szerkezetet a táskájába, és felállt.

-Most, hogva igykszel?

-Sofinak elfolyt a magzatvize. Nem hagyhatom magára.

-Elviszlek!-álltam fel.

Nagy nehezen rá bólintott, de igyekeztem minél gyorsabban vezetni. Ennek köszönhetően, csak 25 percet vett igénybe, mire oda értünk. Sofi alatt tócsa állt, és nagyon gyorsan vette a levegőt.

-Sofi!-sietett oda Amy, ahogy én is.

-Ahh!-fogta meg Amy kezét.

-Mennünk kell a kórházba.-fogtam meg a térdét.

-Nem, meg kell várnunk a férjem. Nélküle nem mehetek aahhh!

-Oké, oké, nagy levegő! El kell indulnunk, oda fog érni!-nyugtattam.

-Én felhívom Jacket.-szólt Amy.

Kisegítettem Sofit, aki nagyon erősen szorította a kezem. A fájásai gyorsak voltak, így minél hamarabb a kórházba kellett érnünk. Amy értesítette az apát, én meg minden piroson átmentem. Mikor oda értünk, néhány ápoló odarohant hozzánk.  Sofit tolószékbe ültették és elvitték. Amy, rémülten bújt hozzám, s én átkaroltam. A hajába markoltam, és csak azt hajtogattam, hogy minden rendben lesz. Leültünka  váróba, közel a szülészszobához. Fél óra múlva kijött az orvos.

-Önök a hozzátartozói?-nézett ránk, mire összhangban mondtuk a helyes választ.-Értem, Sofi kisasszonyt, most azonnal meg kell császároznunk, mert a baba, még nem tud kijönni. Az édesapa hol van?

-Mindjárt meg érkezik!-ahogy ezt Amy kimondta, betoppant Jack.

-Hol a feleségem?-mikor meglátott minket, az orvos elvitte, hogy Sofi mellett lehessen.

Furcsa, de jó volt végignézni ezt az örömteli pillanatot. Amy nagyon aggódott, de igyekeztem megnyugtatni. A fejét amellkasomra tette, míg vártuk a fejleményeket.

-Mióta értessz a szüléshez?-kérdezte.

-Miután anyám meghalt és megtudtam, hogy mi miatt, csak ilyen könyveket olvastam.

-Nagyon jól viselted!-veregette meg a vállam.

Ebben a pillanatban kijött Jack, a picivel a kezében. Oda sereglettünk, és körbe álltuk a babát.

-Ő itt Ragen Wood.-ekkor Steve is megérkezett.

-Nézzenek oda micsoda kis tünemény!-elsőként ő fogta meg.

-Na készen állsz a keresztapaságra?-lökött meg halkan Amy.

-Jobban mint hinnéd.-néztem le rá mosolyogva.

Sofit néhány nap múlva haza engedték, és Steve le sem szállt addig a kis Ragenről. Én is meglátogattam őket mint keresztapa, és persze Amy is ott volt.

*Amy szemszöge*

Louis elhívott egyik nap magához. Annyiszor könyörgött, hogy bocsájtsak meg neki, hogy inkább beadtam a derekam.
Mikor oda mentem, rájöttem, hogy csak beszélni akar velem.

-Louis meddig játszuk még ezt így? Nem szeretnék csak egy futó kaland lenni...-mondtam könnyes szemekkel.

-Hé, nem vagy az!-fogta meg az arcom- Te vagy életem szerelme. Annyira örülök, hogy beszálltam ebbe az őrült tervbe, és hogy a magaménak tudhatlak.

-Jobban érzem magam ha a te tulajdonod vagyok-ekkor megcsókolt.

Ez a csók és ez a szex most másabb volt. Megígértük, hogy nem csinálunk ilyet többet. Azt hiszem így a végén minden jól alakúlt. Szeretjük egymást, keresztszülők is vagyunk , jobb nem is lehetne az életünk!

           ......