Egy nyeregben [Befejezett]

10.-Kirúgtunk a hámból

*Amy szemszöge*

Már éjfél volt. Mezitláb sétáltam haza. A cipőimet a kezemben vittem. Kicsit még szédelegtem, de nem volt nagy baj. Mindíg azt mondom, hogy nem iszok soha többet, s ez uttal is ezt mondanám, de tudom, hogy nem így lesz. Ez alatt az este alatt rá jöttem, hogy utálom Louist. Ezután, még csak féltékennyé sem akarom tenni, csak élni akarom az életem NÉLKÜLE. Próbáltam egyenesen menni, de a nagy mennyiségű italok elfogyasztása végett ez nem sikerült. Nem is tudom mire számítottam! Mikor már rég óta sétáltam egy kocsi lelassított mellettem és úgy követett tovább. Megálltam, hogy megnézhessem ki ül bent, mire lehúzódott az ablak. Steve ült az ülésen.

-Elvigyelek?-halvány mosollyal bólintottam, és beültem.-Meséld el mi történt, és, hogy miért ilyen undorítóan helyes Sofi palija.

-Ő a férje, de amúgy tényleg az...-ekkor mind a ketten felröhögtünk.

Mindent elmeséltem neki tövirül-hegyire. Még egy éjjel-nappali gyorskajárdába is beültünk, és az egész életünket végig beszéltük. Kiderült, hogy imád festeni és az az álma, hogy gyerekeket taníthasson Afrikában. Annyira jó lelkű, és úgy örülök, hogy elmentem abba a hülye buliba, még ha nem is úgy alakultak a dolgok ahogy szerettem volna. Azt hiszem ez egy nagyon jó barátság kezdete.

-Figyu!-haraptam a burgerembe.-Gyere le hozzám, és taníts meg festeni!

-Hát jó -nyomkodta bele burgonya darabjait a kecsapba-, de előre mondom, nem vagyok tanár, és a festészet mestere sem.

-Nem kell annak lenned ha szereted.

Steve haza vitt, és be jött velem. Út közben még be ugrottunk hozzá, hogy össze szedjük a festős cuccokat, mivel nállam nincs ilyen.

-Mindjárt jövök, te addig is érezd magad otthon.-szaladt be az egyik szobába.

Körbe néztem, a falon mindenhol festmények. Többnyire szíveket, arc-, és tájképeket ábrázoltak. Nem a legélethűbb, de nagyon szépek voltak. A színhasználat többnyire a meleg színeknél állt meg. Mindent sárgásan, és vörösesen festett meg, kivéve a tájképeket. Egy képnél leragadtam. Egy férfit ábrázolt, aki hasonlóan nézett ki mint Steve.

-Ő a bátyám volt.-jelent meg egy kartondobozzal.

-Csodálatos. Mi történt?

-Autó baleset. Ütköztünk, és az üveg szinte bele állt a szemébe. Néhány napig küszködtek, hogy túl élje, de vakon kellett folytatni az életét. Ezt nem bírta, így öngyilkos lett.

-Nagyon sajnálom.

-Így legalább láthatom.-jelent meg egy kis mosoly az arcán.

Egy kis lelkizés után a házamhoz utaztunk. Állványokra tettük a vászonokat és festeni kezdtünk. Még mielőtt elmondom, bevallom én kezdtem a kötekedést és Steve orrára maszatoltam az ecsetemmel. Az ő orra gyönyörű lila színben pompázott, míg az én szemöldököm kizöldült. Addig ökörködtünk, míg el nem kezdett reggeledni. A nap lassan jött fel. Persze baromi álmosak voltunk, de nem bírtam ki, hogy ne mutassam meg neki a lovamat.

-Hé! Öltözzünk át, és menjünk el lovagolni.

-Gyerekkori álmom az, hogy lovagolhassak!-örvendezett- De honnan lesz másik ruhám?

-Hát majd adok a.... Ó! Te fiú vagy.-döbbentem rá.

-Ja, valami olyasmi.-nevetett

-Apa biztosan ad.

Két napja nem találkoztunk, csak telfonáltunk. Mikor átmentünk pont a nappaliban ült, és könyvet olvasott.

-Szia apa!