Egy nyeregben [Befejezett]

3. - Akkor szerelmes lettem...

Egy napja, hogy nem beszéltem apával. A bálon történt dolgok felbolygattak mindent, de ez engem annyira nem érdekel. Na jó, kicsit én is érzem azt, hogy nem feltétlen volt az együttáncolás jó ötlet, viszont utólag nem bánom, hogy megtettem.
Ma úgy döntöttem ismét kimegyek lovagolni, hátha most nem fog rám törni senki. Nem említettem, hogy nem szoktam nyerget rakni ha itthon vagyok. Részemről felesleges. Lily egy itteni dolgozó, említette, hogy vigyem ki az egyik csikót is magammal. Mirhának hívják, hát mit ne mondjak nem egy könnyű eset, hisz még kicsi.
Lassan, de biztosan elindultunk. Szinte szárnyaltunk a mezőn és még az alig egy éves csikó is pillangókat kergetve vágtázott. Tudjátok... mintha mesében lettem volna. Egy kökény bokrot pillantottam meg, így egy percre leszálltam Koaról.  Hangokat hallottam a fák mögül, ezért hátrálni kezdtem. Azt gondoltam, hogy valami állat, de végezetül kiderült, hogy valami ember. Na tippeljetek ki volt az?

-Muszáj folyton követned?-kérdeztem a fák mögött szerencsétlenkedő Louistól.

-Érdekes, mert pont azt hittem, hogy te követsz engem.-vezette maga mellett lovát, miután kimászott a magas fűből.

-Humoros.-válaszoltam fapofával, majd elfordultam.

Mikor Koa befejezte a legelészést, mellém sétált. Louist figyelte, viszont nem hiszem, hogy örült a jelenlétének, mert mind eközben konyított.

-Szóval, hogy hívják?-mosolyodott el.

-Már nem mersz közelebb jönni?-mondtam szarkasztikusan.

-Ez túl vad ló ahhoz, hogy oda menjek.

-Dehogy vad!-pattantam fel rá.-Ő a legszelídebb ló akihez oda mehetnél.-paskoltatam meg a nyakát, mikor elindult.

-Most versenyezni akarsz?-ült fel szürke lovára.

-Ha versenyeznénk is én nyernék.-feleltem egoistán.

-Azt nem hinném.-ekkor vezényszóval lovát elindította, így utána eredtem.

Koa csak úgy vágtázott, a csikó pedig követte. Az én deres lovam gyorsabb volt mint a szürke. Két réten keresztül versenyeztünk, de mikor megálltam, Louis még sehol sem volt. Leszálltam, és mikor leültem az egyik fa tövébe pihenni, pont akkor érkezett meg ő is. Lovát kikötötte egy megtermett fához, s felém sétált.

-Egy kicsit lemaradtál nem?-mondtam miközben követtem szememmel.

-Kicsit!-ismételt, majd leült mellém lihegve.

Koa lomhán fejet hajtott nekem, ami azt jelezte, hogy simogassam meg. Eleget tettem kérésének, de ekkor már a kisebb is oda jött.

-Na végre elmondod, hogy mi a neve?-mosolyodott el újra.

-Koa.

-Wow. Gyönyörű ló!-ámuldozott.-Egyébként, mi történt édesanyáddal?-váltott komolyabb hangsúlyt.

-Ez most hogy jött ide?-fordultam felé hírtelen.

-Hallottam mi történt és mivel, hát az enyém is meghalt, gondoltam jobban éreznéd magad, ha elmondanád.

-Anya rákos volt. Hét éves voltam mikor elment. Minden nap a kórházba jártam, és folyton vele voltam. Akkor kaptam meg őt.-néztem lovamra, aki idő közben legelni indult Mirhával.

- Én nem is emlékszem rá... E miatt mindig apám nevelt, és vele terveltük ki azt is, hogy...-akadt meg.

-Mit?-igyekeztem szemkontaktust fel venni vele.

-Ömm... semmit... semmit... tudod, megvisel.-válaszolta zavartan.

-Óh értem. Tudod mit? Menjünk tovább.-fogtam meg a kezét, és húztam magam után.

Letértünk az ösvényről, hiszen úgy az izgalmasabb. A kicsi pont lemaradt, ezért csak utána szóltam.

-Mirha! Ne maradj le!-ekkor apróbb patáinak sűrű lépéseit fedeztem fel magam mellett.

-Mond, hogyan? Hogyan van ilyen varázslatos kapcsolatod a lovaddal?-nézett Louis értelmetlenül.

-Én megadom a teret a lónak, ellenben veled.

-Miért mi a baj ezzel?-nevetett és nézett lovára.

-Semmi baj sincs vele, csak lehet az állat nem érzi, hogy valóban szabad. Nem érzi, hogy társként bánsz vele. Na meg mi már 13 éve nyúzzuk egymást.-emeltem meg egy kicsit a kantárt.

-Csodás, ahogyan róluk tudsz beszélni. A szemed csillogásából látszik, hogy valóban imádod őt.

-Ez a kis négylábú az életem értelme. Bármi áron megvédeném.

Mikor haza értünk, már beesteledett. A hátsó bejáraton mentünk, hogy apa ne lássa meg. Koa, ismerve a járást, meglökte kicsit a kaput, így tudtunk bemenni. Az istállóhoz érve mindketten leszálltunk már fáradt állatainkról és elköszöntünk egymástól.

-Köszönöm neked ezt a mai napot!-állt elém, és nézett le rám, amitől szinte elállt a lélegzetem.

-Már mint köszönöd, hogy meg találtalak?-kérdeztem, mire mind ketten felnevettünk.

-Mondhatjuk így is!-egy percig bámultuk egymást, de nem bírtam, így hát megöleltem.

Karjait átfonta a derekamon, miközben a mellkasára döntöttem fejem. Mikor végre elválltunk egymástól, bementem a házba. Ahogy kinyitottam az ajtót, Maryt láttam sepregetni. Lehevertem a kanapéra és csak mondtam neki a ma történteket.

-...majd meséltem neki anyáról, és ő is az övéről. Ahj Mary Louis annyira helyes és kedves.-miközben mondtam, végig a csillárokon lógó kristályt bámultam és mutogattam a karommal.

-Óh Amy drága, hidd el nekem, nem jó ötlet egy Partridge-val barátkozni.-intett rá.

-Mary ha ismernéd és tudnád milyen helyes és aranyos. Awhw!!! -ábrándoztam.

-Én mondom ennek nem lesz jó vége.-hitetlenkedett.

Egy ideig még beszéltem neki, de már álmos lettem, ezért felmentem a szobámba. Leöltöztem és megfürödtem, de még az ágyban is azon gondolkodtam, hogy össze fogunk jönni valamikor? Nem hittem volna, hogy ha újra szerelmes leszek, az pont ő lesz.
Az igazság az, hogy kedves Louis, én beléd szerettem!

*Louis szemszöge*

Mikor megölelt, úgy éreztem fekete, komor szívem végre haza talált. Én nem szeretnék mást csak jól megdöngetni, aztán eltünni, mert a tervben nem ez áll. Csak el kell nyernem a bizalmát, aztán meg úgy sem találkozok vele többet. Ma még is olyan buzisan viselkedtem. Ahj csak ne szeressek bele!
Ezen gondolatok tárháza cikkázott a fejemben miközben a zuhany alatt álltam. Mikor meguntam az álldogálást, mert mást nem is csináltam, felöltöztem, és az ágyba feküdtem. Elindítottam a tvt, hogy valami lekösse a figyelmemet, de nem ment. Folyamatosan Amy járt a fejemben, ami kurvára rossz jel. Próbáltam meggyőzni magam, hogy van nála szebb lány, de attól tartok, hogy ehhez már késő. Nem szerethetek bele!