𝔸𝕝𝕠𝕞𝕔𝕤𝕒𝕡𝕕𝕒 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

11.4

"-De az csak álom volt. Nem haltál meg. Inkább ő, mint te. -simogatja a hátam. Tényleg csak álom lett volna? Éreztem... Mindent éreztem..."

-Inkább ő mint én? Miért lenne ő kevesebb mint én, vagy én mitől lennék több nála? Őt sokkal több ember szerette és jóval nagyobb ürességet hagy maga után. Mivel lenne ő kevesebb bárkinél is? -kérdem felemelt hanggal, teljesen kikelve magamból. -Biztos vagyok benne hogy már többször is átéltük ezt a napot és abban is biztos vagyok hogy bármikor mikor meghaltam, az ágyamban riadtam fel ugyan annak a napnak az elején! Mi van ha ma is meghalnék? -jut eszembe egy csodás ötlet.

-Mi a fenéről hadoválsz? Beverted a fejed? -értetlenkedik Jungkook.

-Nem. -csapom el a fejemhez közeledő kezét. -Ha meghalok és újra felébredünk, megakadályozhatjuk hogy meghaljon. -magyarázom az ötletem. Logikus, nem? -Amiért mi itt maradtunk, azért halt meg ő. Valakinek muszáj meghalnia a szakadéknál. Ő halt meg miattunk! Mindig akkor indult újra a nap, ha én meghaltam. Most ő halt meg, és nem én, ezért nem indult még újra. De ha még ma meghalnék, akkor megmenthetnénk az életét! -fejtem ki jobban a gondolatmenetem.

-Ez őrültség! Mi van ha tévedsz? Mi van ha így kellett lennie és nem ébredünk fel újra!? Te meghalsz én pedig itt maradok ebben a valóságban nélküled! Bele gondoltál már hogy mennyire fájna a családodnak és nekem is, ha meghalnál?! -ordít arcomba Jungkook, amitől félelem keletkezik bennem. Ijesztő amikor ilyen... Ráadásul bűntudatot is ébreszt bennem.

-Én... Meg kell próbálnunk... Meg akarom próbálni... Miattunk halt meg... -magyarázom remegő hanggal. Könnyeim ismét megindultak és már a fejem is egyre jobban fáj, így kezem a sajgó részre szorítom.

-Hé, hé, hé. Jimin. Jimin nézz rám. Hallod? -próbálja Jungkook elvenni a fejemet szorító kezeim, de nem tudja. Amilyen erősen csak tudom, szorítom a fájó pontot és próbálok a valóságra koncentrálni.

"-Jimin!"

A nevemet kiáltó hang ismeretlen volt, de élesen hallottam a fejemben. Fehér fények cikáznak előttem, néha pedig beugrik egy-egy kép. Mentőautók szirénái. Jungkook ahogyan lezuhan. Én ahogy utána ugrok...

-Jimin! Jimin megijesztessz! -hallom Jungkook hangját de őt nem látom. Tudom hogy össze van szorítva a szemem. Tudom hogy a kezem még mindig görcsösen szorul a fejemre, mégse vagyok a valóságban. Nem látom a szobám csak a villódzó fényeket, fehérséget és rövid képeket. Vér mindenütt. Megint fáj az oldalam ahol átszúrt a faág. Miért éget ennyire?

-Aaah! -sírom remegő hanggal.

-Jimin, mi a baj? Mondj már valamit? Hogy tudok segíteni! Nézz rám! -érinti még Jungkook a kezem, de azonnal elkapja, mikor újra felkiáltok.

-Fáj... Nagyon... Nagyon fáj... -nyögöm ki nehezen. Nem bírom elviselni.

-Mi... Mit csináljak? Hogy segítsek? -jön közelebb Kook.

A fák. Minji... Kook. A barlang. Ébresztő. Csoport hívás... Csipogás... Jungkook vércukrának jelzője. Zuhan. Beszélgetnek. Szirénák. Fény. Beszélgetés... A nevem. Fák. Fáj. A túra. Barlang. Kisvonat. Anya...

-Legyen már vége! Nem bírom tovább... -sírok mégjobban. Nagyon fáj és túl gyorsan villódzanak a képek...

Hátra vetem magam, így már fekvő helyzetben vagyok. A testem megfeszül. A szemem hirtelen nyitom fel és az eddig szapora légzésem leáll. Vakító fény bántja a pupillám. Jungkook fölém hajló alakját is látom, de csak homályosan. A fájdalom teljesen megsemmisült. Mintha eddig nem is lett volna. A képek még pörögnek előttem, azonban egy rövid idő elteltével az is elmúlik.

-Jimin! Jimin lélegezz! -szól rám a mellettem ülő, így észhez térít, hogy bent tartott levegőm már nem tart tovább. Elsőnek a lehető legnagyobb levegő vételt engedélyeztem magamnak, de mivel nem éreztem elegendőnek, így zihálva próbáltam levegőhöz jutni. -Nyugodj meg. Lassan! Be...és ki. -próbál higgadtan hozzá állni, de látom rajta, hogy ő ugyan úgy gyorsan lélegzik. Nevetséges. Lehet nem is engem, hanem magát próbálja megnyugtatni.

-Hallottam egy hangot, ami a nevemen szólított. -nyögöm ki végül, mikor mindketten, úgy ahogy, de rendeztük a légzésünket.

-Egy hangot? Én egyfolytában szólongattalak. -néz elkerekedett szemekkel felém.

-Nem te. Hallottam, de a te hangodat fel is ismertem. De volt egy másik. Nem hallottam még szerintem ezt a hangot. Legalábbis nem tudom senkihez kötni, mégis az én nevemet kiabálta... -magyarázom töprengve. Tényleg nem tudom ki lehetett az.

-Női, vagy férfi hang volt? -érdeklődik Kook.

-Férfi. -válaszolok rá se nézve. Inkább gondolataimba merülve próbálom beazonosítani az illetőt, de nem megy.

-Apukád? -veti fel az ötletet.

-Szerinted nem ismerném fel apa hangját? Nem ő volt. -rázom a fejem.

-De...hogy hallhattad a fejedben valaki hangját akiét ezelőtt még soha? Mármint az agyad nem tud kreálni egy hang frekvenciát, amit nem is ismer, és ráadásul téged szólít. -kezdi okoskodását, ami teljesen jogos. Nem véletlen szerettem bele. Lehet néha vannak lüke kérdései, de egyébként okos és helyes is.

-Éppen ezért említettem neked is. -jegyzem meg halkan. -Egyébként...-ötlik fel bennem egy riasztó gondolat. -Nehogy azt hidd, hogy minden napos nálam az ilyen...mármint roham szerűségem se volt még soha és hangokat se hallok egyfolytában...-kezdem tördelni kezem idegességem közepette. A végén defektesnek titulál.

-Tudom, ne magyarázkodj. De akkor mi is volt az előbbi? Pánikroham? Mit éreztél? Láttál is valamit? -érdeklődik, végig mérve fejem púpjától a lábam hegyéig.

-Hát...-gondolkozom el az utóbbi érzéseimen. -Nem hiszem hogy pánik roham volt...Láttam...képeket. -próbálom elmagyarázni, úgy, hogy egy külsős ember is megértse aki nem élte át azt amit én.

-Képeket? -kérdez vissza Kook.

-Aha. Apró képkockákat a túráról. Amikor felébredtem, amikor elmentünk, amikor ott voltunk, amikor zuhantunk, amikor földet értem és...és a mentők szirénáját is. Emellett végig fájt. A fejem mintha fel akarna robbanni, ahol pedig átszúrt az a faág...égett. Az egész testemet átjárta a fájdalom... -mesélem és ahogy felidézem, újra sírni kezdek. -Borzalmas volt. -bújok a magához közelebb húzó fiú ölelésébe.

-Talán a trauma utóhatása? -próbál még mindig rájönni JungKook, engem nyugtató kezeivel újra és újra végig simítva hátamon.

-De akkor mi volt a hang? És a sziréna is... Mikor meghaltam...nem emlékszem szirénákra...-próbálok erősen arra a napra gondolni.

-Mire akarsz kilyukadni? -méreget JungKook gyanakodva.

-Arra, hogy szerintem nem azt a napot láttam amit átéltünk. Lehet ez az újabb mai nap. Ha most meghalok, még van esélyünk változtatni! -térek ismét ehhez az álláspontomhoz.

-Változtatni? Ne játszd már megint a hőst! Tudom, hogy ha teheted, inkább te halnál meg mások helyett, de én ezt nem hagyom, érted? NEM HAGYOM! -ismétli szavait nagyobb hangerővel.

-De csak mi változtathatunk ezen. Mi lenne ha el se mennénk a kirándulásra? Megállítjuk a többieket is és mindenki túléli. -akad egy briliáns ötletem.

-Jimin, ez túl kockázatos. Nem biztos, hogy újra felébredünk ha meghalsz. Nem áldozhatod fel magad egy feltételezés miatt. -győzköd lágy hangon.

-Miért? Miért nem akarod ennyire, hogy megpróbáljam? -nézek értetlenül könnyesedő szemeibe.

-Mert szeretlek.