𝔸𝕝𝕠𝕞𝕔𝕤𝕒𝕡𝕕𝕒 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

5.2

A következő dolog, amit ezután éreztem, az a hideg volt.
Majd megfagytam és valami hideg folyadék kerítette be az egész testemet. Az arcomra hideg cseppek estek.
Gondolom esik az eső...
Nem volt erőm megmozdulni, minden porcikám fájt és még csak a szememet sem voltam képes kinyitni, de halványan hallottam, ahogy a többiek a nevemet kiáltozzák.

Nem tudtam jelezni nekik, hogy itt vagyok, sem azt, hogy nem kell aggódni, élek, csak csöndben hallgattam kiáltozásaikat. Annyira ismerős ez a helyzet...

-Itt van srácok! Megtaláltam! Úristen, Jimin! -hallottam hirtelen a fülem mellől és éreztem meg magam alatt egy meleg kezet.
JungKook volt az. Éreztem csodás illatát.
Alám nyúlt és ölébe vett. Tudtam, hogy ő rám talál. De honnan?

Olyan jó volt karjai közt lenni. Biztonságban éreztem magam, pedig a fájdalom amit egyfolytában éreztem elviselhetetlen volt, mégis melegség öntötte el a szívem.

-Gyertek már! Megtaláltam! -ordította ismét JungKook és gondolom a többiek felé kezdett vinni.
Miközben a többiek eltaláltak hozzánk, addig Kook folyamatosan keltegetni próbált.

-Hé, Jimin! Nyisd ki a szemed. Kérlek kelj fel. -mondta lágy aggódó hangjával.
Nem csoda hogy beleszerettem. Olyan aranyos.
Hangjára halványan elmosolyodtam, viszont utána rám tört a köhögés és kiengedtem kicsit magamból.

-Hé, kelj fel. Jimin, kelj fel! -szólalt meg megint JungKook, amikor meghallotta köhögésem. Eddigre pedig a többiek is körénk gyűltek.

-Uram atyám. -rémült meg látványomtól MinJi.

-Tegyük le gyorsan. -hallottam Félix hangját is, minek hatására Kook óvatosan a földre fektetett.

Nem akartam megijeszteni őket mozdulatlanságommal, ezért megerőltettem magam és résnyire kinyitottam szemeim.

-Nézzétek, felkelt. -ugrott egyből mellém Lia.
Ekkor óriási fájdalmat éreztem az oldalamban.
Lepillantottam és egy nagyobb faágdarab állt ki az oldalamból, ami még esés közben nyársalhatott fel, mondhatni.Eddig nem éreztem, valahogy mégis tudtam, hogy az ott van és ha kihúzom meghalok, mégis...

-Huzd.... Khih... -lihegtem a belőlem kiálló botra értve.

-Nem. Nem lehet. Elvéreznél. Mindjárt ideérnek a mentők, bírd ki. Bírd ki még egy kicsit. -fogta meg a kezemet JungKook.
Végre. Megfogta a kezem... Nagyon boldog voltam. Akibe évek óta titokban szerelmes vagyok, megfogta a kezem...de..mintha nem most először tenné. Ahogyan körülnéztem a többieken mintha már láttam volna ezt a képet.

Ekkor ismét óriási fájdalom nyílalt az oldalamba, mire egész testem megfeszült, halk nyögés hagyta el a számat, miközben összeszorítottam szemeim és megszorítottam Kook kezét. A könnyeim folyni kezdtek szemeimből, végig a sebes arcomon.

-Ssssh... -suttogta JungKook és végigsimított arcomon, letörölve a könnyeimet, miközben engedte, hogy szorítsam a kezét.
Olyan kedves volt és annyira jól esett az érintése. Végre úgy éreztem, hogy észrevett. Csak annyi nem tetszett, hogy csak azért figyelt fel rám, mert éppen halálomon voltam... De ez most mindegy. Örültem hogy vele lehetek. Tényleg örültem neki, mégis éreztem, hogy ez nem fog örökké tartani.

-Ameddig ide érnek a mentők, hogy tudunk rajta segíteni? -térdelt mellém Xia is, miközben feltette Kooknak a kérdést.

-Először is, jég hideg a teste és nem szabad hagynunk, hogy lehüljön a testhője, különben súlyosabb állapotba kerül. Melegen kell tartanunk és lekezelni a nagyobb sebeit. A faágat nem húzhatjuk ki, mivel elvérezne, és hozzá érnünk sem szabad, különben elmozdul helyéről és ezzel elviselhetetlen fájdalmat okoznánk neki. Mivel lehetséges, hogy agyrázkódása is van, így ebben a testhelyzetben kell hagynunk, és ami a legfontosabb, hogy ébren kell tartani amíg ide nem érnek a mentők. -mondta Kook végig engem nézve.

JungKook hirtelen egy pillanat alatt levette pulóverét, majd rövidujjúját is.
-Kook, mit művelsz? -kérdezte ijedten YoonGi, a fiú felé nyúlva, de kezét az arrébb lökte.

-Vedd le te is. Be kell kötöznünk valamivel a vérző sebeit és melegen kell tartanunk. Inkább mi fázzunk meg, minthogy ő haljon meg! -válaszolt dühösen Kook úgy, hogy a végét már ordította. Annyira ismerős ez a cselekedete...

-De...nálam van sebtapasz. -húzza elő táskájából MinJi.

-Az mind kicsi. -inti le Kook, úgy, hogy oda se néz.

JungKook elkezdte bekötni a sebeim, a fiúk pólóiból és a pulóvereket rám terítették, és még Xia is levette a pulcsiját hogy segíthessen.

-Xia, ne dobd! -kiáltotta hirtelen Kook, viszont késő volt. Xia már elengedte a ruhadarabot a levegőbe, ami így aprót meglökte a bennem álló botot.

A fájdalom ami elöntötte a testem, leírhatatlan volt.
Fájdalmamban felordítottam és megint megindultak a könnyeim. A testem megfeszült és a hozzám legközelebb lévő, Kook csupasz karjára szorítottam, másik kezemmel pedig a földet markoltam.
Baromira fájt. Nem bírtam tovább.
JungKook próbált megnyugtatni és szúrós pillantást vetett a teljesen megszeppent Xiara.

-Semmi baj, semmi baj. Tudom hogy fáj, de kérlek bírd ki. Ki kell bírnod. A mentősök bármelyik percben itt lehetnek. -simogatta fejem.

-Nhem... Nem bhirhom... -sírtam lihegve és megragadtam a belőlem kiálló botot.

-Chim, ne csináld! -kiáltotta JungKook, de én már nem álltam le. Túlságosan fájt ahhoz, hogy tovább elviseljem.
Egy óriás és hosszú ordítás kíséretében kihúztam magamból a fadarabot, mire óriási melegség öntötte el az oldalam.
A fájdalom megszűnt. Teljesen elmúlt. Már csak a melegséget éreztem magamban, semmi mást. Fáradtan dőltem vissza a vizes avarba. Nem bántam tettem. Olyan érzésem volt már kezdettől fogva, hogy ez fog történni, így most egyáltalán nem zavar a halál gondolata.

-Nhheeehh... Ne! Ne! Ne! -kiabált JungKook és egy pulóvert szorított az oldalamhoz.

-Saj... Náh... Lohm...-suttogtam, majd elengedtem magam.
Lehunytam szemeim és átengedtem magam a fáradságnak.

-Ne! Ne! Maradj ébren! Kérlek! JiMin, nem halhatsz meg! Hallod! Neeeheheem! Nem halhatsz meg megint, mert szeretlek!!! -ordította sírva Kook még mindig az oldalamhoz szorítva kezeit.
Hangjára elmosolyodtam, majd minden elcsöndesedett. Azt mondta, hogy nem halhatok meg MEGINT? És hogy szeret? Vagy csak képzeltem?
Az utolsó dolog, amit éreztem, az egy halvány melegség az ajkamon, majd megállt az idő körülöttem.
Nem éreztem már semmit.
Nem hallottam már semmit.
Nem láttam már semmit.
Csak lebegtem a sötét semmiben.

-------------

Riadtan pattantak fel szemeim és ültem fel az ágyamban. Kintről a felkelő Nap, besütött ablakomon. A szobám félhomályban úszott.
A szívem gyorsan kalapált és a levegőt is ugyan olyan sebességgel kapkodtam.

Körül néztem a szobámban, de minden megszokott volt.
Huh... Csak egy rossz álom... Gondoltam magamban, mire a telefonom csörgésére lettem figyelmes. Mivel már eléggé megnyugodtam, megdörzsöltem szemeim és ránéztem a telefonomra.

"Lepkefingok csoport hívás"

A látásom még homályos volt, de így is el tudtam olvasni a fehér szöveget és felvettem a hívást.