𝔸𝕝𝕠𝕞𝕔𝕤𝕒𝕡𝕕𝕒 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

12.4

"-Mert szeretlek."

A levegő bennem ragadt és nem tudtam mit reagálni.

-Mi? -csak ennyit tudok kinyögni. Amiről évek óta álmodozom, most megtörténik? Tényleg kimondta? -Szerintem csak álmodom...-nyögöm ki végül halkan.

-Micsoda? -kérdez most ő vissza, nevetve. Istenem, nem akartam kimondani!

-Én...Én csak...-igyekszem nem falvörössé változni és kitalálni valamilyen érthető választ is, de nem jut semmi az eszembe.

-Ennyire zavarba hoztalak a vallomásommal? De hisz már csókolóztunk is. -fürkészi arckifejezésem széles mosollyal arcán. El is felejtettem... Amikor kihúzta a botot, megcsókolt...

-Én...Nem...csak...én...te...vagyis...mi?... -kínomban két kezemet arcom elé vettem és jobbnak találtam elhallgatni. Nem hiszem el, hogy nem tudok kinyögni egy normális mondatot. Biztosan csak viccből mondta, vagy nem úgy értette, vagy nem is ez a valóság, vagy nem is ő az igazi Jungkook, csak egy ufó, aki tudja az érzéseimet és el akar rabolni.

-Hé! -veszi el lágy hang kíséretében az eddig engem takaró kezeim és rejti saját óriás mancsai közé. -Érted most már? Nem halhatsz meg, mert ha nem ébredünk újra a mai napon, akkor örökre elveszítenélek és abba belehalnék. -már csak szimplán szemeiben elvesznék teljesen, de szavaitól százszorosára emelkedett pulzusom. Mi történik itt?

Szemeim könnybe lábadtak a gondolattól hogy mégse teszem meg és közösen tovább élünk és később össze is költözünk, de nem történhet meg. Iszonyatos bűntudat emésztene egész életemben.

-Komolyan inkább MinJit mentenéd aki miatt többször is elmozdult benned az a rohadt bot és meghaltál? Megmentenéd az életét, mikor miatta haltál már meg többször, miközben velem is lehetnél? -simogatja kezemet győzködse közben, mire nagyot nyelek.

-Szeretlek Kook. Már évek óta szeretlek, de... Nem tundék úgy veled tovább élni, hogy tudom, tehettem volna azért, hogy MinJi tovább éljen. Egyfolytában bűntudat emésztene. Nem fog menni. -mondom őszintén.

-Akkor meg akarsz halni? Mit tervezel? Felkötöd magad? Leugrassz a tetőről? Begyógyszerezed magad? Elvágod az ereid?-sorolja, de már a felénél alig bírja folytatni a belőle feltörő könnyeknek köszönhetően. Nem akartam megsiratni..

-Nem tudom. -nő az én torkomban is gombóc. Tényleg fáj ez a döntésem és az is, hogy már látom magunk előtt a közös jövőnket, de nem tudom így folytatni. Mindig csak az lenne bennem, hogy "mi lett volna ha aznap megpróbálom". Bármikor mikor meglátom a hegy vagy a barlang nevét, fájna és MinJi szüleivel szembe se tudnék nézni...

-Szóval tényleg megteszed? Itt hagysz? Őt választod? -kérdi megfeszült arcizmokkal.

-Nem. Ne mond ezt kérlek. Nem így van. Én téged szeretlek, téged választalak és ha sikerül, akkor esküszöm, hogy össze is költözök veled, hogy teljesüljön a legnagyobb álmom. Örökbe fogadunk egy fiút és egy lányt. És lesz egy kutyusunk is. -sorolom sírva a már rég fejemben megszülető álom jövőképet. -Csak segíts megmenteni Minjit. Vagy legalább várj rám. Kérlek. Ne fordíts nekem hátat, könyörgöm. -szorongatom most én az ő kezét.

-Tegyél amit akarsz. -áll fel a szőnyegről, és csavarja ki kezét a szorításomból. -Én haza megyek. Ha sikerül, amikor felébredek, megint ma reggel lesz. De ne várd hogy segítsek neked az öngyilkossági kísérletedben. Nem tudom megint végignézni ahogyan meghalsz. -jelenti ki, és kiindul az ajtó felé, én viszont nem futok utána. Meg se mozdulok. Itt hagyott a bűntudatommal és érzelmeimmel együtt. Direkt helyezett rám még nagyobb nyomást.

-Basszus Jeon! -ütök a padlóba pár perc eltelte után. -Most mégis mit csináljak? -kérdem magamtól. Ha nem helyes az elméletem, itt hagyom a szüleim és Jungkookot is. Bűntudatot keltek bennük és el is hagyom őket. Viszont nem tudom meg, ha nem próbálom ki. És ha nem próbálom ki, akkor meg azért lesz bűntudatom...

Nem hátrálhatok meg. Muszáj megpróbálnom. Tényleg meg fogom bánni, ha nem teszem.

Mély lélegzetvételek közepette barátkozom a gondolattal, hogy öngyilkosságra készülök és összevetem lehetőségeimet. Egy olyan módot akarok ami nem fájdalmas és nem kell megint kínok közt meghalnom. A felakasztás egyből kizárva, hisz egyértelműen fájdalmas ha az ember teljes testsúlyát a nyaka tartja. A vízbe fullasztás szintén kizárt. Levegő után kapkodva, fuldokolva meghalni nem túl nyugodt és végkép nem kellemes érzés. Tetőről leugrás úgyszint fájdalmasnak hangzik, az ereim meg csak nem vágom fel egy pengével, így maradt a túladagolás felettébb izgalmas tudománya. Egy gond van azzal, hogy begyógyszerezem magam:

Valószínűleg erre a napra teljesen kiüt és lehet csak holnap halnék bele a sok gyógyszer hatásába, vagy bele se halnék és baszhatnám az egészet.

Magyarán egy olyan 50% esélyű. Vagy meghalok, vagy nem, de legalább minden tőlem telhetőt megtettem, nem? A sors pedig majd eldönti, hogy újból mai nap ébredek e, vagy majd a holnapin. Az egyetlen baki, ha holnap halok bele. Ez igen szomorú lenne, mert 99% hogy hiába halnék meg, tehát ezt jó lenne elkerülni. Vagy óriási mennyiséget veszek be és tuti végez velem még ma, vagy keveset amibe tudom, hogy nem halok bele. Miért ilyen macerás ez az egész? Ha nem veszek be eleget, de ahhoz sok, hogy túléljem, akkor mindent elbaszok.

A filmekben bezzek nem mutatják, hogy mi játszódik le az öngyilkosok fejében. Vajon azok is ennyit rágódnak a dolgokon? Vagy csak minden áron meg akarnak halni és át se gondolják? Olyan nehéz ez az egész...

Több mint három órán keresztül vaciláltam, hogy mit is tegyek, így már kezdett besötétedni. Négy óra múlt 21 perccel és meghoztam a döntést. Az itthon lévő összes gyógyszert beveszem, lesz ami lesz, nem hátrálok meg.

4:33

Az összes gyógyszert és kapszulát előhalásztam. Van itt minden. Gyengébb és erősebb fájdalom csillapítók, altató, hashajtó, hasfogó, görcsoldó, lázcsillapító és még sorolhatnám.

Egyesével nyomtam ki mindet a tartójukból, így nagy részükről ha akarnám se tudnám megállapítani, hogy most melyiknek mi a hatása, de ezt nem is bánom. A lényeg, hogy mindet bevegyem minél hamarabb.

4:56

Már a fele adagot bevettem, de nem tudom, hogy tudom e folytatni. Egyfolytában azon gondolkozom, hogy talán mégse jó ötlet. Minden kapszula lenyelése után könnyet ejtek valamelyik rokonom, vagy barátom személyére gondolva. Előttem már rég lepörgött az életem és már csak egy-két maréknyi maradt. Az altatókat hagytam utoljára, azokat direkt külön raktam. Csak nem aludhatok el, mire bevenném mindet.

Egymás után nyelem a gyógyszereket, és tévedtem. Ez is éppen olyan fájdalmas mód, mint a többi, csak egy nem fizikai, hanem mentális. Szó szerint fáj a mellkasom, ahogyan az utolsó kapszulát szorongatom a kezembe.

-Shajnálom...-suttogom magam elé sírva. Ez a bocsánat kérés leginkább Jungkooknak és a szüleimnek szólt, de részben Minjire is gondoltam. Már öt óra múlt. Ha nem válik be a tervem, minden hiába és őt se tudom megmenteni.

Az ágyamba szédülten dőltem. Érzem, hogy a gyógyszerek egymás után kezdenek hatni és egyre álmosabb leszek. Ahogyan a mondás is mondja: "Na most ugrik a majom a vízbe"

A kérdés egyszerű. Meghalok? És ha igen, akkor vajon sikerül a tervem?