𝔸𝕝𝕠𝕞𝕔𝕤𝕒𝕡𝕕𝕒 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

6.2

JungKook szemszöge:

Békésnek nem mondható alvásomból a telefonom hangos csörgése keltett. Meg se néztem, hogy ki hív, csak felvettem.
Egyből Jimin hangját hallottam meg. Már örültem volna, hogy hívott, de aztán rájöttem, hogy ez csak egy hülye csoporthívás, majd meghallottam Yoongs hangját, és innen már biztosra tudtam, hogy ez a tánccsoport hívása.

MinJi kitalálta Lia társaságában, hogy menjünk el egy hülye barlanghoz, ahol már mindenki volt... Mivel nem volt programom, így beleegyeztem, de valahogy annyira dejavűm volt végig.

Útközben a többiekkel beszélgettem, de néha hátra pillantottam Jiminre.
Nagyon oda akartam hívni közénk, beszélgetni, de féltem a visszautasításától, így inkább nem tettem...
Amikor felértünk, leültünk egy asztalhoz. Jiminnek már nem jutott hely és felálltam, hogy átadjam neki a helyemet, amit ő először nem akart elfogadni, de én nem engedtem amíg ő el nem foglalta. Nem tudom mikor, de úgy éreztem, hogy egyszer már elhalasztottam egy ilyen alkalmat, ezért pedig rossz érzésem volt.

A pihenő után aztán tovább is mentünk.

Az út meredek volt és keskeny. Szélen fakorlát, azon túl pedig mély szakadék tátongott, tele fákkal.
-Elég szar lenne itt leesni. -nézett le a szakadékba YoonGi.

-Fix, hogy nem élnénk túl. -néztem le én is, ekkor pedig beugrott egy kép. Mintha álmomban pont egy ilyen helyen zuhantam volna le... De mindegy is. Csak egy álom volt, nem?

-Hát az biztos. -helyeselt Tae, majd tovább mentünk.

Már majdnem felértünk, mikor a műszer jelezni kezdett az oldalamon.Valahogy éreztem, hogy most jelezni fog útközben.

Francba már... Miért pont most? Kérdeztem magamban és ledőltem a korlátnak. A táskámban kezdtem kutatni, miközben megnyugtattam a többieket, hogy nincs semmi bajom. Kutakodtam egy ideig, de közben a gondolataim végig azon voltak, hogy itt vajon hátra fogok e esni. Még a fülemet is a korlátnak szenteltem, hogy megreccsen e. Most lehet azt mondani, hogy 'te idióta, akkor miért annak a korlátnak dőltél?', de hogy megvalljam a korlát mégis csak jobbnak tűnt, mint a sáros szikla. Legalább is először  jobbnak tűnt egészen addig, míg nagy reccsenéssel el nem tört...

Már dőltem hátra, de Jimin utánam kapott és vissza húzott, így viszont ő fordult le a hegyről. Utána kaptam, de nem értem el a kezét. Zuhant lefelé és megint rámtört a dejavű. Mintha láttam volna már így zuhanni...

Egy ideig mindannyian ledermedten álltunk és bámultunk a mélységbe, majd miután mindenki észhez tért, elindultunk megkersni, ahogyan a mentőket is hívtuk szinte rögtön.
A keresés közben eleredt az eső, de Jimin sehol sem találtuk...

Végül én találtam rá egy fa törzsében.
A friss sárban feküdt csurom vizesen. Én...én már láttam így...pont ugyan így...

-Jimin! -futottam oda hozzá azonnal.

-Itt van srácok! Megtaláltam! Úristen, Jimin! -kiabáltam boldogan a többieknek, hogy végre ráleltem, de egyből lehervadt a mosolyom, mikor megláttam állapotát.

Mellé térdepeltem, alá nyúltam és ölembe vettem az eszméletlen testét. mikor volt ugyan így az ölemben?
-Gyertek már! Megtaláltam! -ordítottam ismét majd a többiek felé kezdtem vinni Jimint.

Miközben a többiek eltaláltak hozzánk, addig folyamatosan keltegetni próbáltam a kezeimben fekvőt.
-Hé, Jimin! Nyisd ki a szemed. Kérlek kelj fel! -mondtam lágy aggódó hanggal, mire halványan elmosolyodott. Kissé megnyugodtam, de ekkor köhögés tört rá.