Hope is a dangerous thing

heartbeat

Mina

Pár órával az álom után a kanapén ébredtem fel. Úgy tűnik a testem mégis igényelt még egy kis alvást. Tíz óra van. A telefonomért mentem a szobába, láttam, hogy Anthony, Kendall és a szüleim is többször kerestek. Anthony-nak írtam, hogy délután mehetünk edzeni. Kendall érdeklődött mizu velem, szüleim boldog születésnapot akartak kívánni. Gonosz voltam és kb. mindenkit leráztam, nem volt kedvem beszélni senkivel. Kell egy kis idő, amíg kiheverem ezt az éjszakát.

Megmostam hideg vízzel az arcom, hogy kicsit felélénküljek. Csináltam magamnak reggelit, kávét és pirítóst. A lakásra ráfért egy kis takarítás, gondoltam addig is telik az idő és lefoglalom magam vele.

A hideg időre való tekintettel Anthony-val egy konditeremben találkoztunk. Pár saroknyira van tőlem a hely, így ismét gyalog mentem.

- Szia Mina! – Anthony a terem előterében várt rám.

- Szia! – Baráti ölelést váltottunk.

- Elég szarul festesz. – Milyen kedves. Tényleg szarul néztem ki, a szemem alatt sötét karikák, a hajamra ráférne egy mosás, az arcomon előjött pár pattanás.

- Tudom. – Vontam meg a vállam.

- Gyere, egy kis mozgás csodákra képes!

Elindultunk átöltözni, ittam egy kis edzés előtti pörgetőt, magamhoz vettem a telefonom, egy palack vizet és egy türcsit. Beérve a futópadok felé vettük az irányt. Bemelegítettünk és mindketten a saját tempónkban kezdtünk kocogni. Ahogy beütött a kreatin, növelve az energiámat, egyre gyorsabb tempóban futottam. Már-már túl gyorsan...Sebastian arca folyamatosan bevillant, mint egy látomás. Dühöt és keserűséget éreztem. Menekülni akartam előle. Menekülni, ki a világból, ahol semmi és senki nem bánthat. Szinte transzba estem, Anthony hangját is csak tompán hallottam. A szívem egyszer csak szúrni kezdett, forgott velem a világ és még éppen meg tudtam nyomni a stop gombot a gépen, mielőtt lerepülnék róla.

- Mina! Mina!

A földön elterülve halványan láttam, ahogy Anthony fölém hajol és próbál magamhoz téríteni. Azonban nekem ott már csak a fülzúgás maradt, majd lassan elnyelt a sötétség.

„Hátra!" – Kiáltotta valaki. Ekkor megcsapott egy intenzív mellkasi fájdalom, mintha ököllel vágnának bele.

„Még egyszer! Hátra!" – Irgalmatlanul fájt. Kipattant a szemem és kapkodtam a levegőt.

Szirénát hallottam magam körül, vakító fehér fények bántották a szemem, egy ágyon feküdtem, az arcomat szorította egy műanyag valami. A szívem dobogása betöltötte a testem, kezdtem megnyugodni, úgy éreztem mintha egy folyóban lebegnék, ami elsodor. Ennyi jutott, pár másodperc után ismét elsötétült a világ.

Szombat, este 20:00

Újra Sebastiannal álmodtam. Arca kirajzolódott a szürkeségben, ami körülvett. Erőtlenül feküdtem az ölében. A táj tisztább lett és ugyanazon a sziklán voltunk, ahol előzőleg. Most viszont ölelése meleg volt, tenyerét a mellkasomon tartva ringatott. Kellemes érzések öntöttek el, szemeiben elveszve bújtam hozzá, mint egy árva gyermek.

Bíp-bíp-bíp. Csipogásra ébredtem. Élénkebben tértem magamhoz, mint legutóbb. Kórházban vagyok. Mi a fene történt? A hang a mellettem elhelyezkedő gépekből jött, karomban infúzió, arcomon oxigén maszk. A bal kezemet fogta valaki. Anthony bóbiskolt mellettem egy székben ülve. Nem vette észre, hogy ébren vagyok. Egy nővér viszont halkan belépett az ajtón, amire mégis felriadt.