Hope is a dangerous thing

hungry hearts

Mina

Első hét.
Munka, munka hátán. Egyik nagykövetségről a másikra rohangáltam, napközben szinte esélyem sem volt Sebastian hiányára koncentrálni. Néhány kósza üzenetre futotta mindkettőnktől. Reggeltől estig forgat, közben edzenie kell és pár órája marad csak aludni. Hazaérve én sem tudok már semmire annyi időt és energiát fordítani, mint eddig. Valahol nem bántam, remekül lekötötte az agyam mert valahányszor megálltam megkörnyékezett a bizonytalanság, a magány és a szorongás.
Mielőtt beütöttek volna a piros napok, elmentem egy nőgyógyászhoz. A vizsgálatokra már pont megérett az idő és a védekezésre is megoldást akartam találni. Megtaláltuk a nekem megfelelő eszközt, ami nem olcsó, de nem borítja fel a hormonháztartásom és három évig nincs vele dolgom.
Második hét.
Mondanám, hogy másképp telt, de nem. Kivételesen most én ragaszkodtam a több munkához, mivel elég jól bevált. Minimális időt persze fordítottam magamra egy-két rész sorozattal meg jógával, de ennyi. Szinte mindenkivel csak sms formájában tudtam kommunikálni. Sebastian, ha tehette felhívott és akkor is a forgatásról mesélt, mivel velem semmi érdekes nem történt, meg amúgy is kíváncsi voltam az egészre. Mindig jó érzés volt hallani a hangját, azt mondta a közeljövőben lesz esély a találkozásra. Próbáltam nem beleélni magam hiszen, ha mégsem úgy alakul, teljesen magam alá zuhanok.
A hetek csak telnek. Dolgozom, hazajövök, alszom. A jóga helyét átvette a vörösbor és a melankólikus zene hallgatása. Már nyárias meleg kezd beköszönteni New York-ban. Mindig eszembe jutott, hogy kiülök piknikezni a parkba, de egyedül nem tudtam rávenni magam semmilyen kinti programra. Még a kedvenc kávézómba se látogattam el csak futólag a napi koffeinadagért, amiből folyamatosan egyre több kellett.
Éreztem, ahogy kezd felemészteni ez a fajta rutin, mégis ezt láttam a legoptimálisabbnak. Reálisan nézve azonban elég szánalmas vagyok és ismét elgyengültem.

-          Holnap.

-          Holnap?! – Csillant fel a szemem ahogy Sebastian kimondta. Holnap végre láthatom.

-          Nálad vagy nálam legyünk? – A belső hangom szó szerint üvöltötte, hogy hagyjam itt a mókuskerékbe illő mindennapokat és Sebastiannál töltsem azt a kis időt.

-          Nálad, ha lehet.

-          Rendben, Hercegnő! Most leteszem, holnap délután megyek érted!

-          Várlak! Szia!

Végre. Végre!
Másnap amennyire tudtam lerövidítettem a napot, előre összepakoltam, próbáltam sürgetni az idő múlását, sikertelenül. Mikor végre hullafáradtan hazaértem és úgy éreztem nem maradt agysejtem, vettem egy hidegzuhanyt, hogy felfrissüljek. Sebastian nem tudta megmondani mikor érkezik pontosan ezért igyekeztem minél hamarabb kész lenni. Épp törülközőbe csavarva fésülködtem – közben arra jöttem rá, hogy rémesen régen voltam fodrásznál - amikor megszólalt a csengő. Basszus! Felöltözzek? De akkor megváratom. Így fogadjam? Azt hiszi nem vagyok sehol és még órákat kell várnia rám. Oké, kit érdekel, látni akarom!
Szaladni kezdtem az ajtó felé, de a vizes talpam és a padló nem barátok. Nagyot csattantam földet éréskor.

- Minden rendben?! – Kiabált az ajtó túloldalán Sebastian.

A levegő kiszökött a tüdőmből, ami pár másodpercre elvonta a figyelmem a fájdalomról, ami a lábamból sugárzott.

- Meg...megvan még a pótkulcsod? – Válasz nem érkezett rá, az ajtó gyorsan kivágódott.

- Jézusom, Mina! – Rohant felém kétségbeesetten. – Mi történt? Fáj valamid? – Most tőlem nem jött válasz. Ahogy megéreztem a bőrömön az érintését, amint a szemébe néztem nem érdekelt, hogy mi fáj vagy mi nem. Nem tudtam kinyögni semmit. Haja már olyannyira megnőtt, hogy össze lehetett fogni, borostás volt, szeme alatt néhány karika ékeskedett. – Mina!