A To Z

FEVER Part. 1. ~ 6.

6. MINGI

<< A zene jelentette nekem a menedékhelyet, a menekülést, az egyetlenegy módot a megkönnyebbülésre. Ha úgy éreztem, haldoklom, zenét hallgattam. Nem féltem a haláltól! Azok az emberek, akik sose éltek nyomorban, nem lesznek képesek megérteni ezt az érzést. A körülöttem lévők úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkező alien lennék, nevettek egy éretlen középiskolás diákon, aki mást sem akart, csak meghalni. Azt hiszem, szokatlan, ha az én korosztályomban valakiben megjelennek az ilyesféle érzések.

Általánostól kezdve gimiig csupán pár barátom neve rémlik. A legtöbbjüket általános iskolában ismertem meg. Senki sem beszélt velem, ami főleg azért lehetett, mert nem válaszoltam nekik, még akkor sem, amikor próbálkoztak kommunikálni velem. De Wooyoung más volt. Nem mintha mindenre emlékeznék, de ott volt velem mindig, általánostól középiskoláig. Wooyoung minden egyes szünetben odajött mellém. Ha válaszoltam, ha nem, csak mondta és mondta a történeteit az osztálytársainkról, a kedvenc zenéjéről, néhány amerikai táncosról, akiket sokra tartott és arról a zenei csapatról, akiknek sulin kívül dolgozik. Mindezt azzal az eltéveszthetetlen nevetésével tetézte, ami természetesen engem is megkacagtatott. Félénkségemből kifolyólag elkezdtem "Woo-Ong"-nak szólítani. Ah, az a jellegzetes nevetése. Ő volt az első barátom, aki felé megnyíltam.

Egy bizonyos ponton elkezdtem Wooyounggal ebédelni és az időm nagy részét vele tölteni. Nagyjából ilyenkor volt az is, amikor először követtem őt a rejtekhelyig: a helyig, ahol szabadon álmodhattam. Ahol olyan barátokra leltem, akik befogadtak olyanként, amilyen vagyok. Együtt sírtunk, nevettünk és zenéltünk. Elfogadták azt, aki vagyok, eltekintve attól, hol élek és, hogy kik a szüleim. Eddig leélt éveim során most először kezdtem élettel telinek érezni magam. De kezdek félni. Tényleg lehetnek álmaim? Nem fogják őket elvenni tőlem? >>