Two shots

14. fejezet 2.rész

Fei Hung

Olyan váratlanul ért az ütés, hogy minden harci tudásom ellenére sem tudtam védekezni ellene, csupán azt tudtam megakadályozni, hogy a földre zuhanjak azzal, hogy a mögöttem lévő kagylónak támaszkodtam. Éreztem, hogy elindul az orrom vére.

Álmos és Kai azonnal mozdultak, de felemeltem a kezem.

– Állj! Ne avatkozzatok bele!

Azonnal pörögni kezdett az agyam. Három másodperc alatt elintézném ezt a fickót, ha akarnám. Az ütéséből ítélve nem volt teljesen tapasztalatlan, de én bíztam magamban. Abban azonban egyáltalán nem voltam biztos, hogy ez lenne a helyes döntés. Időre lett volna szükségem.

– Mit akarsz tőlem? Semmit se tettem ellened. Nem is ismerjük egymást.

– Oh, ugyan már! Már a létezésed is zavar! Megjelentél, megkaptad Meilinget és mellé még Sichau üzleteinek élére is kerültél! Mivel vagy te különb bármelyikünknél?

Majdnem a szemébe röhögtem. Egy kívülálló nyilván így látta tökéletes, mesébe illő életemet: varázsütésre enyém lett a királylány és a fele királyság! Micsoda szerencse! Kibukott belőlem a keserűség.

– Mit is mondhatnék?! Ilyen csodálatos vagyok!

Vicsorra húzódott a szája. Hülye vagy, Fei Hung! Miért hergeled?

– Te kis szarházi senki! Kicsinállak!

Tudtam, hogy ezt nem úszom meg. Már csak az volt a kérdés, hogy keverjem-e bele a sógort is vagy ezúttal oldjam meg magam? Végülis erre vágytam nem? Nem hiszem, hogy hiányzott volna Sichaunak a törékeny béke első pillanataiban egy szaftos balhé az egyik pszichopata hadnagyával. De hogyan reagáljak? Reagáljak-e egyáltalán? Úgy döntöttem, hogy kockáztatok és bár nagyon nehezemre esett, mozdulatlanul tűrtem, ahogy a hadnagy még közelebb lépett.

Ezúttal megfeszítettem magam, mielőtt az támadás a hasfalamat érte. A fickó nagyon dühös volt. Minden erejét beleadta. Ahogy az utána következő ütésekbe is. Jól bírtam, egészen addig, amíg a sérült oldalamat nem kezdte ostromolni. Azt hittem összeesek a váratlan éles fájdalomtól. Még erősebben kapaszkodtam a hideg porcelánba és sikerült talpon maradnom. Kemény volt az ökle, de nem volt profi, gyorsan fáradt. Lassultak, gyengültek az ütései.

Végül megállt. Láttam a tekintetén az őrületet. Körbenézett a testőreire. Elmosolyodtam, miközben úgy éreztem, leszakad az oldalam. Észrevette, hogy vigyorgok. Elkerekedett a szeme. Megértette. Megértette, hogy nem ölhet meg, de megtörni sem képes. Így is kellemetlen helyzetbe hoztam az emberei előtt azzal, hogy nem tudott térdre kényszeríteni egy fegyvertelen embert, aki nem is védekezett és vissza sem ütött. Ugyanakkor be kellett fejeznie, mégsem verhetett félholtra a Pegazus mosdójában. Azzal aláírta volna a halálos ítéletét. Az is lehet, hogy már így is megtette. Kurvára felbosszantottam. Az arcomba ordított.

Meg se mozdultam. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Biztos voltam benne, hogy ebben a másodpercben dönti el, hogy megérné-e neki, hogy kinyírjon. Végül a hajamba markolt és hátrafeszítette a fejemet.

– Ne okozz több bosszúságot, úrifiú! – suttogta a fülembe egészen közelről. – Legközelebb nem leszek ilyen könyörületes.

Aztán intett az embereinek és elhagyta a mosdót. Álmos és Kai azonnal mellém ugrottak és a hónom alá nyúltak.

– Jól vagyok! Eresszetek! – mondtam, de a térdem ellentmondott a szavaimnak, megroggyant alattam. Erőt vettem magamon és kiegyenesedtem. ­– Nem mondhatjátok el senkinek! Megértettétek?