Two shots

14. fejezet 1. rész

Sichau

Dühös voltam, csalódott és talán kicsit szomorú is. De főleg dühös.

Fogalmam sincs, hogy lehet egy halottat egyre jobban utálni, de Oliver Poon-nak még ezt is sikerült elérnie. Amikor Fei Hung bevallotta az iránta táplált érzéseit, gyilkos indulatok ébredtek bennem. Ha az a nyomorult nem lett volna már így is hulla, biztos kísérletet tettem volna, hogy eltegyem láb alól. Vagy legalább megleckéztessem. Fájdalmat okozzak neki.

Úgy, ahogy ő is fájdalmat okozott nekem. Azzal, hogy magába bolondította a sógoromat.

Már egy ideje tisztában voltam vele, hogy irracionális a viszolygásom Oliver felé, de tehetetlen voltam ellene. Minden tette, minden mondata zavart valamiért. Folyamatosan eszembe juttatta, hogy ilyen életem is lehetett volna. Maga volt a két lábon járó tökély. A kitűnő tanulmányaival, a választékos beszédével, a hatékonyságával. Fei Hungnak igaza volt. Irigy voltam rá. Nem tudtam neki megbocsátani, hogy meg tudta őrizni a lelkét, míg én minden nap feláldoztam egy darabot a sajátomból. Mindig kiegyensúlyozottnak látszott, mindig összeszedett volt. Nem lehetett kibillenteni az egyensúlyából. Mindenki figyelt rá, mindenki szerette vagy legalábbis tisztelte, de leginkább mindkettő. Utáltam érte.

A halála előtt mintha megtörtebbnek tűnt volna, de a sógor szavait hallva már ez is értelmet nyert. Hiszen elküldte azt az európai testőrt, miután lejárt az életadóssága. Furcsa volt a gondolat, hogy Oliver is el tudott gyengülni, hogy volt valami, ami sebezhetővé tette. És én nem tudtam róla. Tényleg szánalmas voltam, hogy kihagytam egy ekkora lehetőséget.

Fei Hungra is mérges voltam. Nem volt joga hozzá, hogy azokat a dolgokat vágja a fejemhez, hogy bíráljon és elítéljen. Bár hónapok óta éltünk és dolgoztunk együtt, még mindig nem ismert szemernyit sem. Fogalma sem volt róla, mit miért tettem. Úgy tűnt, nem is akar megérteni, sokkal fontosabb volt, hogy dédelgesse a tökéletes férfi emlékét. Milyen nevetséges!

Egy darabig még a szobájában vártam rá, hátha visszatér. De a sógor nem jött vissza. Nagyon részeg volt, még az hiányzott volna, hogy valahol elájuljon és belefulladjon a saját hányásába. Elindultam, hogy megparancsoljam Luannak, keressék meg, de a testőrparancsnok már kész tényekkel fogadott.

– Soon-Dee szólt, hogy nála van Mr. Gao, uram. Leküldtem két emberünket, hogy biztosítsák éjszakára a lakást.

Talán jobb is volt így. Csak újra összevesztünk volna, ha megvárom. Láttam rajta, mennyire felzaklattam azzal, ahogy Poonról nyilatkoztam, de nem voltam hajlandó bocsánatot kérni. Nem én voltam az, aki túllőtt a célon, hanem ő. Nem tűrhettem, hogy így beszéljen velem. Még mindig én vagyok a vanguard, hamarosan a dailo. Senki nem sértegethet, még ő sem.

Sőt, főleg ő nem. Mert ha őszinte akartam lenni, tőle jobban fájtak azok a szavak, mintha bárki más szájából hangzottak volna el. Talán, mert tudtam, hogy ő nem játssza meg magát, nem akar manipulálni. Ő valóban így gondolja. Ő tényleg egy emberi hulladéknak lát engem, és ezt nem volt könnyű hallanom.

Szentül hittem, hogy haladunk valamerre, hogy működni fog a közös jövőnk, de Fei Hung azzal, hogy a fejemhez vágta, mennyire távol állok a számára tökéletes képtől, valamit elvágott bennem. Pillanatnyilag abban sem voltam biztos, hogy bármikor is túl tudok-e ezen lépni. Hogy el tudom-e neki felejteni, mennyire a lelkembe gázolt. Időre volt szükségem, hogy tisztán lássak.

Fei Hung

Amikor kinyitottam a szemem, azonnal vissza is kellett csuknom. Olyan mértékű szédülés és fejfájás tört rám, hogy egy másodpercre még azt se bántam volna, ha egyszerűen elájulok. A legjobb persze az lett volna, ha vissza tudok még aludni, hogy mire felébredek, elmúljon ez a szörnyű másnaposság, de bármennyire is vágytam a gyógyító sötétségre, már túl éber voltam.