Two shots

6. fejezet 2. rész

Fei Hung

Az este nem indult jól, és a későbbiekben sem javult túl sokat a helyzet. Követtem Sichaut, ahogy körbejárt és semmitmondó társalgásokat folytatott számomra legtöbbször vadidegen emberekkel. Igyekezett bevonni a beszélgetésekbe, de valamiért mégis úgy éreztem magam, mint egy kívülálló.

Valójában az is voltam. Most, hogy nem volt mellettem Meiling, aki miatt így alakultak a dolgok, fájdalmasan tudatosult bennem, hogy mennyire nem tartozom ide.

Lehet, hogy egy átlagos estén ez egyáltalán nem zavart volna, de most egyfolytában az visszhangzott bennem, hogy őrült vagyok, amiért belementem ebbe az egészbe, és még őrültebb, mert mindent megteszek azért, hogy elviselhető legyen.

A hadnagy ismét felborította a lelki egyensúlyomat azzal, hogy megemlítette Olivert. Amint újra eszembe jutott, kívülről láttam magam, mint egy látomásban, ahogy ezekkel a kőgazdag, legtöbbször tenyérbemászó stílusú üzletemberekkel smúzolok, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megfeleljek a vanguard elvárásainak.

A vanguardénak, aki szöges ellentéte Olivernek, és láthatóan tökéletesen jól érzi magát így. Undorodtam magamtól. Igen, Oliver is a maffiának dolgozott, de sosem láttam, hogy akár egyszer is erőszakos vagy igazságtalan lett volna. Mindig ügyelt rá, hogy a körülötte lévők biztonságban érezzék magukat, ezzel szemben a sógoromat a káosz energiái hajtották előre. Akkor érezte elemében magát, ha megmutathatta az erejét.

Korábban is, amikor Chong Li a fogást kereste rajtam, esélyt sem adott, hogy megbirkózzak a helyzettel, egyszerűen a fejem felett intézte a dolgot, mintha ott sem lettem volna. Nem bízott bennem. Nem bízott benne, hogy megoldom, és ez olyan volt, mintha szembeköpött volna.

Ahogy telt az idő, egyre jobban felhúztam magam. Sajgott a lelkem Oliver emlékétől, ugyanakkor forrt a vérem, amiért Sichau megint nem vett komolyan. Idegesített a sok felesleges jópofizás, másra se vágytam, minthogy leléphessek végre.

Mielőtt azonban teljesen maga alá gyűrt volna az önsajnálatom, a dailo egyik testőre lépett a sógoromhoz. Meghajolt, majd suttogva megszólalt:

– Uram, Mr. Wu rosszul lett. Odakísérem önöket. – Majd választ sem várva elindult. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán Dainak valami baja esett, de aztán hamarosan rájöttem, hogy a dailóról van szó.

Egy belső szobába kísért minket, olyan volt, mint egy nagy társalgó. Amíg odaértünk, lopva néha Sichau arcát figyeltem, hogy vajon látok-e rajta bármilyen érzelmet, ami segíthet abban, hogyan is kezeljem a helyzetet, de semmit sem tudtam leolvasni róla.

Bent mindenki fojtottan beszélgetett, a légkör nehéz volt és ijesztő. Kirázott a hideg, erős késztetést éreztem, hogy megforduljak és kislisszoljak az ajtón. Mikor azonban már éppen rászántam volna magam, a sógorom megtorpant, aztán felém fordult. Alig tudtam megállni, kis híján neki ütköztem.

– Húzódjatok valahova a szélére! – mondta halkan, majd mögém nézett és intett valakinek.

Hamarosan Álmos és Kai jelent meg a két oldalamon. Máskor feszélyeztek, most viszont megnyugtató volt a közelségük. Meg akartam kérdezni Sichaut, hogy mire készül és én mire számíthatok a továbbiakban, de magamra hagyott, mielőtt megtehettem volna.

Követtem egy darabig a tekintetemmel, de aztán néhány idegen testőr magas alakja eltakarta előlem. Furcsán éreztem magam nélküle. Be kellett ismernem, hogy nem bántam volna, ha mellettem marad.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, amikor végül megérkeztek a betegszállítók és megpillanthattam a dailót, ahogy egy hátsó ajtón keresztül kitolták a szobából. Sápadtnak tűnt, de magánál volt. Őszintén szólva, azt hittem, sokkal nagyobb a baj. Kétszeresen megkönnyebbültem: nem ismertem ugyan a triád fejét, de köztudottan nagy volt mostanában a káosz, a fenének se hiányzott egy újabb bonyodalom, és szerencsére megúsztam a nagy bemutatást is.