Two shots

25. fejezet

Sichau

Amikor megtudtam, hogy Meiling és Fei Hung babája úton van, csak azért nem rohantam azonnal a kórházba, mert nem tartózkodtam az országban. Új üzlet volt láthatáron és személyesen akartam meggyőződni arról, hogy megéri a befektetést, továbbá meg akartam magam mutatni a leendő tajvani üzlettársaknak, hogy komolyan vegyenek. Amikor azonban Luan értesített, igyekeztem felgyorsítani az ügyeimet, hogy minél hamarabb hazarepülhessek.

A kínai újév reggelén meglehetősen tartottam a húgommal való találkozástól. Eddigi életem leggyengébb pillanatának volt szem- és fültanúja. Sosem voltam még ennyire összetört. A felismerés, hogy beleszerettem Fei Hungba a legfélelmetesebb, legfájdalmasabb és egyben legszebb dolog volt egyszerre. Nem tudom, Meiling hogy csinálta, hogyan csalogatta elő belőlem azt a vallomást, de nagyon mérges voltam, amiért nem tudtam tartani magam, amiért megtörtem. Nem lett volna szabad erről tudnia. Senkinek sem lett volna szabad. Ez az én problémám, az én titkom volt. Meg kellett volna őriznem, de hibáztam. Megbíztam a húgomban, nem erről volt szó, de... Azzal, hogy hangosan kimondtam, valahogy az egész túlságosan valóságossá vált. Nem rejthettem el többé. Még magam előtt sem... főleg magam előtt nem.

Egyszerűbb lett volna újra a homokba dugni a fejem, de ez az új, számomra eddig ismeretlen érzés térdre kényszerített. Nem tehettem úgy többé, mintha nem létezne. Szembe kellett néznem vele. Azonban ahányszor megpróbáltam, mindig halálra rémültem. Nem volt túl fényes a helyzet.

Pont ezért féltem attól, mit fog szólni a húgom az egészhez. De meglepő módon semmit sem szólt. Úgy tett, mintha az előző esti összeomlás meg sem történt volna. Mintha nem rogytam volna össze az újonnan felfedezett érzés súlya alatt.

Én pedig azóta sem tudtam összeszedni magam.

A mellkasom fel akart robbanni, a vágy, hogy újra lássam Fei Hungot, szinte megőrjített, mégis én voltam a legszerencsétlenebb ember a földön. Fogalmam sem volt, hogy kell valakit szeretni. És ha ez nem lett volna elég, ott volt az az aprócska tény is, hogy az elmúlt hetek során végig azon dolgoztam, hogy eltaszítsam magamtól őt. Én pedig nem szoktam félmunkát végezni.

Azóta, hogy újévkor köszöntött, a közelembe sem jött. Sőt, valójában már előtte is került. Jól tette. Fogalmam sincs, hogy reagáltam volna, ha akár néhány percre is kettesben maradok vele. Már semmiben sem voltam biztos, teljesen kifordított magamból az egész helyzet. A gondolataim és az érzéseim elszabadultak. Ezek után mi volt rá a garancia, hogy a tetteimet még az irányításom alatt tartom? Semmi! Nem bíztam magamban. A szerelmes Sichau Lin szánalmas volt és utáltam érte.

Amikor már közel jártunk a kórházhoz, egyre feszültebb lettem. Kuen folyamatosan beszélt mellettem, de egy büdös szót sem hallottam abból, amit mondott. Háttérzajnak jó volt, a csend megőrjített volna. Így is hallottam a fülemben a szívem dobolását. Tudom, hogy ilyenkor mindenki ezt mondja. Pont, mint egy ZS-kategóriás filmben, de bassza meg, ez még annál is rosszabb volt! Izzadt a tenyerem és nehezen kaptam levegőt. Tényleg nehezen, nem csak beképzeltem. Ha csak egy pillanatra eszembe jutott, milyen érzés volt viszontlátni Fei Hungot az öreg Wu temetésén, máris remegni kezdett a lábam.

Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Időre lett volna szükségem, hogy gondolkodni tudjak, mert ebben az állapotban teljesen alkalmatlan voltam bármilyen döntés meghozatalára. Tennem kellett volna valamit, hogy újra önmagam legyek, de ugyan mihez kezdhettem volna?!

Kezdetnek jó lett volna, ha még egy kicsit elkerülhetem az ex-sógort, de ezt a találkozást most nem úszhattam meg. Luan értesített, hogy Fei Hung a húgom mellett maradt és nem hagyta el a kórházat, mióta megszületetett a kicsi. Nekem pedig a saját szememmel kellett látnom, hogy mindenki jól van. Patthelyzet volt a javából.