Two shots

29. fejezet

Sichau

Sötétség vett körül. Sűrű, nehéz, áthatolhatatlan. Néha furcsa hangokat hallottam, néha valami a bőrömhöz súrlódott. Mozogni akartam, de nem történt semmi. Mintha a feketeség teljesen elszívta volna az erőmet. Az agyam is nehezen forgott. Póbáltam visszaemlékezni, de nehezen tisztultak a gondolataim. Először csak múltbéli dolgok ugrottak be. Emlékek, amelyeket legszívesebben örökre elfelejtettem volna.

Mondhatnám, hogy a démonjaimmal harcoltam, de hazugság lett volna. Nem volt az harc. Még ellenállásnak sem nevezném. Némán tűrtem, hogy nyomorúságos életem összes szörnyűsége átfolyjon rajtam és kimossa belőlem a remény és a boldogság utolsó szikráját is.

Tisztítótűz. Égetett. Úgy éreztem, sosem szabadulok. Biztos voltam benne, hogy ez már a vég: halott vagyok vagy a halál kapujában állok, és szembe kell néznem az összes elkövetett bűnömmel. Nem volt menekvés, nem volt bocsánat. Csak én voltam és az emlékeim. A sok rettenet, amit elkövettem és amelyekre sosem voltam ugyan büszke, de mindig találtam indokot, magyarázatot, amiért meg kellett tennem őket.

Változtatott ez a lényegen? Nem. Nem mentett fel a bűneim alól, nem jelentett feloldozást. Minden egyes cselekedetemért ugyanúgy felelős voltam.

Elfáradtam.

Aztán valami megváltozott. Az óceán illata kúszott az orromba és a hullámok hangját sodorta felém a szél. A lágy, ütemes hang tompította, majd idővel teljesen elnyomta a borzasztó képeket a múltamból, csak a csendes béke maradt.

A víz elérte a testemet, a bőrömet nyaldosta. Lehűtötte a lángokat és megnyugvást hozott. A fájdalom elmúlt.

És akkor meghallottam a hangját. A legszebb és egyben legbosszantóbb hangot a világon. Hozzám beszélt, nekem duruzsolt. Csodálatos volt. Legszívesebben csak hallgattam volna, míg világ a világ. A szavak jelentése csak lassan jutott el hozzám, de nem bántam. Nekem az is elég volt, hogy hallhattam. Aztán már a mondanivalóját is értettem és ez melegséggel töltött el. Ostobaságokat beszélt, nem volt se eleje se vége. Mégis végtelenül boldoggá tett vele, hiszen miattam csinálta. Azt akarta, hogy figyeljek rá és el is érte a célját. Az én szenvedélyes, hihetetlen szerelmem. A férfi, aki hosszú-hosszú évek után áttört a falaimon és megérintette gondosan őrzött lelkemet. Pfff. Mit megérintette! Egyenesen magához láncolta! Az átkozott! Ha tudná, mit tett velem, biztosan visszaélne vele. Az ujja köré csavarna és befolyásolna. És én imádnám érte. Mert rajta kívül soha senki sem volt ilyen hatással rám.

Vajon akar még? – hasított belém a kérdés.

Bevillant, amikor megláttam abban a dohos, sötét lyukban. Ölni tudtam volna. Megverték, bántották. Vérzett, koszos volt és még így is észvesztően gyönyörűnek és kívánatosnak láttam. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy minden rossztól megóvjam. Abban a pillanatban az sem érdekelt, ha elutasít, ha megaláz, csak azt akartam, hogy biztonságban legyen.

Megéreztem az illatát. Olyan volt, mintha egészen közel lenne. Aztán rájöttem, hogy ez így is van: bár még nem voltam teljesen magamál, de azt pontosan éreztem, ahogy a meleg teste az én oldalamnak simul és ahogy a tenyere a mellkasomon pihen.

Nagyon sok célom volt az életben, kitűztem és elértem azokat. De sosem vágytam még semmire ennyire. Szinte széttépett ez az irányíthatatlan, hatalmas vágyakozás.

Kinyitottam a szemem. Hiába pislogtam néhányat, nem igazán láttam tisztábban, de mielőtt kétségbeestem volna, leesett, hogy bizonyára éjszaka van. Kórházban voltam. Hallottam a gépek csipogását, éreztem a semmivel össze nem téveszthető kórházi szagot. Fájdalom hasított üres gyomromba.