Two shots

26. fejezet

Fei Hung

Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, hogy kettéhasad a fejem. Minden apró mozdulatra mintha harangot vertek volna a koponyámban. A szám olyan száraz volt, mint a Sahara és reszkettem mint a nyárfalevél. A karomat a hátam mögött szorosan összekötötték, a gyorskötöző élesen mart a bőrömbe. Ha pedig mindez nem lett volna elég, még a szememet is eltakarták, hogy még nyomorultabbul érezzem magam.

Hideg csempén feküdtem, jó lett volna legalább felülni, de nem akartam elárulni, hogy ébren vagyok. Hallgatództam. Percek teltek el így, de úgy tűnt, egyedül vagyok, ezért lassan ülésbe toltam magam. Felnyögtem a tarkómból sugárzó fájdalomtól, pokoli hányinger gyötört.

– Nocsak, nocsak! Csipkerózsika felébredt. Kurva sok gondod okoztál, te fattyú!

A hang gazdája egyre közeledett, a katonai bakancs csatja minden lépésnél ütemesen csörgött. Ugyanez a bakancs csapódott az oldalamba pillanatok múlva. A levegő a tüdőmben rekedt, újra a földre dőltem.

Köhögve próbáltam megakadályozni, hogy az amúgyis háborgó gyomrom kivesse magából a szendvicset, amit még a kórházban ettem.

Kórház... Nuwa... Ring... Sichau...

Az elmém lassan rakta össze a darabkákat, de ahogy minden eszembe jutott, legszívesebben el is felejtettem volna újra mindent. Felziháltam a hirtelen rám törő félelemtől.

Sichaut lelőtték. You... You meghalt.

Láttam magam előtt a testőröm élettelen testét és láttam a dailót is, ahogy levegőért kapkod, miközben dől a vállából a vér. A számba haraptam, hogy ne ziháljak fel. A könnyeimet azonban nem tudtam megállítani, a szememet fedő kötés azonban elnyelte őket. A kétségbeesés rázta a vállamat. Legszívesebben ordítottam volna.

Ugye él? Ugye megmentették?

Nem lehet, hogy ő is...

Teljesen összeszorult a torkom. Majdnem megfulladtam.

Nem értettem, mi történt ott, a Ring előtt. Ki támadt ránk és Sichau miért taszított félre? Azt a golyót nekem szánták. Ez nem volt kérdés. Annak az esélye, hogy Sichau megjelenik a Ringnél egyenlő volt a nullával. Én voltam a célpont. Mégis a dailót lőtték le. Megmentett. Miért tenne ilyet? Hiszen egyértelművé tette, hogy semmi közünk egymáshoz.

Aztán eszembe jutott az utolsó beszélgetésünk. Az arca, ahogy a megfelelő szavakat kereste. A tekintete, mielőtt lelőtték. A szeméből áradó gyengédség és vágy.

Tudnom kell, mit akart mondani!

Szedd össze magad, Fei Hung! Ki kell jutnod innen! Újra látnod kell!

Nem halhatott meg! Ő a legerősebb ember, akit ismerek. Az nem lehet, hogy egy golyó megállítja!

De hiába győzködtem magam, a szívemet nagyon nehéz volt megnyugtatni. Úgy verdesett a mellkasomban mint egy szárnyaszegett, riadt madár.

Percekbe telt, mire úgy-ahogy, de összeszedtem magam. Okosnak kellett lennem. Meghúzni magam. Ki kell puhatolnom, miért nem végeztek velem ott a bár előtt.

Megköszörültem a torkom, miközben újra ülésbe tornáztam magam.

– Elnézést! Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdeztem óvatosan, miközben a fejemet forgattam, hátha meghallom, ha közelít valaki felém.

Az előbbi fickó hangosan felkacagott.

– Inni szeretnél? Megkaphatod!

Erős vízsugár csapódott az arcomba, elzárta a levegő útját. Köhögtem, prüszköltem, küzdöttem, hogy lélegzethez jussak. Néha sikerült, néha azonban tele lett az orrom és a szám vízzel. Aztán hirtelen vége lett. Még percekbe telt, mire újra rendesen tudtam lélegezni. Teljesen eláztam, a ruhám kellemetlenül tapadt a láztól forró bőrömre. A reszketésem megsokszorozódott. Igyekeztem kicsire összehúzni magam, de nem segített. Egész testemben vacogtam. De legalább már nem voltam szomjas.