Abszol út

☆1☆

Nyár volt, meleg volt, én pedig a szobámban kuksoltam. Azon belül is az ablakban, felhúzott térdekkel, amiken még ott pihent a már jó öt perce befejezett könyv, miközben és továbbra is az utcát figyeltem. Az igazat megvallva még nem teljesen tértem vissza a való világba, ahogy az utcát pásztáztam. 

Végül egy sóhajtás kíséretében, kezemben a könyvemmel, kikecmeregtem az én kis vackomból és igyekeztem nem orra esni, amit elgémberedett lábaim eléggé megnehezítettek. Hiába, így jár az, aki órákon át olvas az ablakban kucorogva ahelyett, hogy élvezné a meleget, mint a többi, normális tinédzser. Mondjuk védelmemre szóljon én igenis élvezem a szünetemet! Csak épp a magam módján. Minek rohangásszak mikor még csak egy hete szabadultam meg a tesiórától? Mondjuk egy kis séta nem ártana tekintve, hogy el kéne menni a könyvtárba valami új olvasnivalóért...

Még nyújtózkodtam egyet, majd letettem a könyvet az asztalra, felkaptam az egyszínű, barna válltáskám és körbenéztem a szobában. Lássuk csak... egy, kettő, három, négy és öt. Rendben, minden könyv megvan, akkor már csak begyömöszölöm a táskába, felkapom a kulacsom és indulhatok is.. De előbb még azért a tükörbe is vetettem egy pillantást. Egy kék farmer, sötétkék atléta trikó, bal kezemen vékony, fekete szíjon karóra, nyakamban apró szív alakú ezüstmedál, amitől sose válok meg. Hosszú, aranybarna hajam zöldes-kék szemembe lógott, így egy gyors mozdulattal a fülem mögé tettem a vékony fonatva font tincsem ezzel hajam többi, kiengedett részét is rendre utasítva, majd megigazítottam a táskám pántját, zsebre vágtam a Nokia telóm és lerobogtam a lépcsőn.

- Elmentem könyvtárba! - kiálltottam még be a nappaliba azzal lekaptam a kulcsom az akasztójáról és már nyitottam is volna az ajtót.

- Crystal, naptej! - hallottam még anyát mire észbe kapva egyből elengedtem a kilincset és lekaptam az említett tárgyat a polcról. Tény, a könyvtár rendkívül fontos, de leégni akkor se akarok. Márpedig az én bőrömmel, naptej nélkül akár tíz perc alatt is leégek. Tehát jobb volt gyorsan bekenni a karom, arcom és vállam. Aztán végre ténylegesen is elindulhattam csak előbb még visszakiabáltam a házba.

- Akkor elmentem! - és már zártam is az ajtót.

Az utcára kiérve egyből megéreztem a bőrömön a forró napsugarakat. Vidáman bandukoltam az utcán miközben gondolataim újból a történet felé kanyarodtak. Az alig húsz perces út szinte pillanatok alatt elszaladt. Nyugodtan nyomtam le a könyvtár kilincsét, majd belépve egyből megcsapott a könyvek ismerős illata. 

- Jó napot, Mrs. Summer! - köszöntem vidáman, előhalászva a táskámból a könyveket.

- Neked is, Crystal. Már vissza is hoztad?

- Igen, nagyon tetszettek. - bólintottam, majd a könyveket lepakolva elindultam a sorok között.

 Szerettem itt lenni. A könyvtárban, a polcok között, könyvekkel körülvéve. Hisz a könyvek jelentették számomra a menedéket a világ elől, a kalandokat, amiket sose kaphattam meg, tekintve hogy mi szinte sose megyünk sehová, ráadásul a baráti köröm is elég gyér. Persze a minőség a fontos nem a mennyiség, de attól még néha irigykedhetek azokra, akik folyton eljárnak valahova a haverjaikkal. Mondjuk nem mintha minden hétvégén bulizni akarnék, dehogy. Igazából pont elég nekem az is, hogy hétvégén olykor elmegyünk a moziba vagy hazafelé elmegyünk fagyizni, de mikor épp nem megyek sehova olykor azért irigykedek a többi osztálytársamra, bár pontosan tudom, hogy azért nem hívnak, mert eddig se mentem. Nem mintha nem kedvelném őket, de apáék elég szigorúak tudnak lenni suli közben, így olyankor szinte esélytelen, hogy szombaton kívül máskor elengedjen. Vagyis azok voltak. Mivel az utóbbi időbe kezdeztek engedékenyebbek lenni. Viszont a suliban nem tudok kilépni a szürke kisegér szerepéből. Mellesleg az igazat megvallva elég nehezen nyílok meg, így mindig is eléggé visszahúzódó voltam és mire teljesen elfogadtam az osztálytársaim már mindenki kialakította a saját kis csoportját, én meg sose mertem igazán megzavarni őket. Inkább maradtam a saját kis világomban, társasági életnek meg pont elégnek ítéltem meg az egy szem sulis barátnőm, a két osztállyal felém járó unokanővérem és a szomszédban lakó legjobb barátnőmet, akinek bár más barátai is voltak, mindig szakított rám időt.

Na, de elég volt az elmélkedésből. Inkább levettem öt könyvet a polcról és visszaindultam Mrs. Summer-höz, hamarosan pedig már visszafelé baktattam. Lassan haladtam, hisz nem siettem és bár nem szerettem rohangálni, sétálni igencsak szerettem. 

Menet közben az embereket fürkészem és közben azon fantáziáltam, hogy vajon milyen a személyiségük, mit szeretnek, mivel foglalkoztam. Épp egy idős néni titkos maffiafőnöki imidzsével voltam elfoglalva mikor egy tejfölszőke fiút szúrtam ki a tömegben. Nem hittem volna, hogy egyáltalán lehetséges, hogy valaki ennyire szőke lehet, de hát íme itt volt az élő bizonyíték. Azért biztos, ami biztos pislogtam párat, hátha csak képzelődök, de nem. A fiú továbbra is ugyanolyan valós maradt. Akkor pedig végképp az volt mikor pár perccel később sikeresen nekimentem. 

- Basszus, bocsi, nem akartam.. - mentegetőztem egyből, amint visszanyertem az egyensúlyom.
Erre csak egy kissé meglepett pillantást kaptam. Aztán egy pillanattal később mintha undorodva nézett volna rám és mintha valami olyasmit motyogott volna hogy "mugli", de persze lehet, hogy csak képzeltem...

- Tűnj az utamból! - mordult rám. Hát lehet mégse képzeltem az undort. Csak tudnám mitől hordja ennyire fenn az orrát..

- Jól van na, mondtam, hogy bocsi! - jegyeztem meg kissé megsértődve, mire csak otthagyott én meg egyből a zsebemhez kaptam, hogy megvan-e még a telóm. Megvolt. De azért lenéztem a földre és akkor pillantottam meg egy bőrszütyőt. Lehajoltam, majd realizálva, hogy ez minden bizonnyal a szőkéé, így körbenéztem. Még éppen kiszúrtam, ahogy egy kis kocsma felé tart, amit eddig észre se vettem pedig szinte heti rendszerességgel járok erre... De mindegy is. Tekintve, hogy feleslegesnek tartottam kiabálni, inkább utána eredtem. Azonban mire utolérhettem volna már be is lépett az épületbe. Egy kicsit haboztam, de tekintve, hogy a szütyő súlyából ítélve nem csak valami apróságot hagyhatott el a velem való ütközés miatt, csak benyitottam.

A kocsmában megannyi különös ruhás, különös figura volt. Nem csoda, hogy egy kis ideig csak csodálkozva figyeltem. Na hozzájuk igencsak érdekes történeteket tudnék kitalálni. Egy csomó karakterhez meríthetnék innen inspirációt... Viszont most nem ezért vagyok itt. Gyorsan körbenéztem, majd a fehér foltot kiszúrva, arra vettem az irányt.  Egy oldalsó ajtó felé tartott, amit eddig észre se vettem. Szabad oda bemenni? A pult mögött álló kocsmárosra sandítottam, akinek mellesleg szintén kiváló háttér történetet tudtam volna kitalálni, de nem úgy tűnt mint, akit zavarna, így csak folytattam az utam az ismeretlen srác után. Az ajtót kinyitva már épp rászántam volna magam, hogy utána szóljak, de attól, amit láttam elakadt a lélegzetem.