VILLÁMgyors váltás (Manuel ff.)

Élmény teli este

A nap már régen lenyugodott, de mi még úton voltunk. Az autópályáról letérve egy másik útra közeledünk úti célunk felé. Manuel keze végig a combomon volt, csak akkor emelte föl, amikor váltót használta, vagy amikor kanyarodtunk. Most pedig beparkoltunk egy kisház elé és kiszálltunk.

- Biztos nem mondta Marics, vagy legalább tett utalást arra, hogy mi ez az egész? - kérdeztem, hiszen nem akartam elhinni, hogy csak úgy iderángattak.

Mivel egyik este, a nyaralásunk elején, Peti felhívta Manut, hogy amikor visszafelé jövünk, akkor menjünk el a magadott címre. Így most, hogy megérkeztünk Magyarországra egyből ide kellett jönnünk, de fogalmunk sem volt, hogy miért.

- Nem, de perceken belül kiderül - mondta megszorítva a kezem, hogy megnyugtasson. - De felhívom.

Jó sokat csengett, de nem vette fel, így barátom kérdőn nézett rám.

- Akkor gondolom, menjünk be.

- Csak utánad - mondta, miközben kinyitotta a kaput.

- De egyáltalán miért kellett ide jönnünk. Pest szélére, egy házba, aminek eddig a létezéséről sem tudtunk? - gondolkodtam hangosan. Miközben Manu előre ment szétnézni.

- Gyere, nyitva van az ajtó - szólt vissza nekem, hiszen méterekkel lemaradtam.

És valóban, amikor utolértem és lenyomtam a kilincset az ajtó nyílni kezdett. Hátra pillantottam Manuelre, aki egy apró bólintással jelezte, hogy menjek csak beljebb.

- Biztos jó helyen járunk? - tudakoltam visszafordulva az előszobából. - A folyosó teli van mindenféle családi képekkel - mondtam, miközben szemügyre vettem a bekeretezett fotókat. - Mi a...

- Mi az Baby? - jött mellém Manu és átölelte a derekamat, miközben ő is nézni kezdte a képet, amit folyamatosan bámultam.

- Ez a kép a mi udvarunkban készült. Az én vagyok, az ott meg Laci, ott pedig Batka - kezdtem sorolni a fényképen szereplő személyeket.

- Nem értem, akkor ez anyádék háza? De nem is itt laknak...

- Nem tudom. De ki derítem, milyen pszichopata gyűjtöget rólam és a családomról képeket! - jelentettem ki, majd gyors léptekkel indultam meg az első ajtó irányába, amit észrevettem.

- Csak mi - nevetett fel a kanapéról a bátyám.

És ekkor teljesen elképedtem. Az ajtó, amin bementem egy nappaliba vezetett, ahol mindeni ott volt. Laci, Brúnó, Peti és Milán is vigyorogva bámult ránk a szoba, különböző pontjairól, várva a reakciónk.

- Valaki elmagyarázni, hogy mi a fasz van? - tudakolta Manuel mögülem, hasonló döbbenettel, mint én.

- Hát gondoltuk, hogyha már te is betöltötted a 22 és Dzseni is lassan 19, akkor vettünk egy házat. Így nem kell bonyolítani az életeteket és...

- És nekünk is van egy tök vagány buli helyük - fejezte be Peti Milo helyett.

- És! - monda újra Milán. - És nem vagytok közel a rajongólhoz, de távol se tőlünk, meg az életetektől - fejezte be.

Könnybe lábadt a szemem. Vállam fölött ránézet Manuelre is, de ő sem nagyon tudta feldolgozni a hallottakat. Én pedig a legegyszerűbb köszönetet választottam. Széttártam a karom, hogy megöleljük egymást.

A hálálkodási kör után, és miután sikerült feldogoznunk a történteket leültünk közéjük beszélgetni. Én Manu válláról figyeltem az eseményeket egészen addig amég el nem aludtam.

Bár a fiúk tisztában voltak azzal, hogy alszom, mégis többször megébredtem arra, hogy kiabálnak. Miután ezt meguntam felemeltem a fejem és csatlakoztam a beszélgetéshez.

- Mi lassan megyünk, kezdődik a koncert - mondta Brúnó.

- Ja, nekünk is menni kéne. Elmúlt 10 és kilencre beszéltünk találkát a srácokkal - mesélte Peti és ő is felállt.

- Srácok! - szóltam mielőtt szétszéledtek volna. - Tényleg nagyon, köszi! És neked végképp köszönettel tartozom Laci, tudom, hogy nehéz neked - mondtam miközben megöleltem.

- Na, menjünk, mert a végén sírni fogok - jelentette ki a bátyám és még egyszer megszorított. - Vigyázz rá! Oké? - nézett a barátomra.

- Fogok Tes, fogok. De itt lesz melletted.

- Mindannyiunk mellett - tette hozzá Milán.

- Ha csak meg nem fullad egyszer - nevettem fel, majd elkezdtük kikísérni őket.

Még intettünk egyet nekik az udvarból, majd bementünk.

- Át kellesz hozni a cuccainkat - elmélkedtem, miközben becsuktam az ajtót.

- Előbb fel kéne fedezni a házat - reagált Manu nevetve.

- Jogos. Mivel kezdtünk?

- Mondjuk a hálószobával - mondta és felemelt az ölébe, majd a szoba kutatására indultunk.

Hát igen, így történt, hogy a sok küzdelem után mégis egymásé lehetünk. Lehetünk és leszünk. Mert lehet, hogy egy évvel ezelőtt azt mondtuk volna, hogy ki nem állhatjuk a másikat, belül tudtuk, hogy ez nem így van. Nem véletlenül féltem elmenni arra a házibulira, valahogy megéreztem, hogy történik majd valami. De az, amitől akkor rettegtem, az lett mára a legjobb döntésem. Viszonyoztam azt a csókot, és ki tudja mi lesz még itt a csókokon kívül... Nem tudom, hisz nem láthatom a jövőt, de egyet tudok. Szeretem és szeretni is fogom örökké. Mertnek ő lett a drogom. Akiből soha nem elég, aki ha nincs, akkor szarul vagyok, aki minden vágyamat teljesíti. Gödöllei Emánuel te vagy, az én egyetlen drogom.