Egy elfelejtett est (befejezett)

1

Sziasztok! Hoztam nektek egy új szösszenetet. Sajnos előre szólok, hogy nem biztos, hogy tudom tartani a heti feltöltést, de mindent megteszek az ügyért. :) Bocsánat az esetleges hibákért, de nem keresek kifogásokat, javítani fogom ha úgy alakul. Jó olvasást!

Toma szemszöge

- Hé, haver, nem hoztál valami sok cuccot! - Nézte Rui a hátsó ülés ablakából a kezemben lévő két táskát.

- Szerintem meg több mint kellene. - Ráncoltam össze a homlokom, mivel még egy hétre se megyünk, ő viszont jókedvűen kinevetett.

Rui a legjobb barátom, akivel elég szoros a kapcsolatunk. Annyira szoros, hogy egymás nagy eseményein az életben ott vagyunk, míg a szüleink nem feltétlenül. Bár csupán a középsuliban ismerkedtünk meg. Ő amúgyis hátránnyal indul családi téren, mert az apukájáról évek óta nem tud semmit. Az én szüleim pedig szeretnek, ahogy egymást is. Csak elfoglaltak, de valójában amíg itt vagyunk egymásnak addig jó ez így.

- Rakd be őket a csomagtartóba, aztán huppanj ide mellém!- Csúszott beljebb, s ezzel egyidejűleg a vezető ülés felől becsapta az ajtót valaki akire nem számítottam. Tényleg nem, majd kiesett a szemem. Még a nevét sem tudom mégis pár napja ő életem legnagyobb kérdőjele.

- Segítek, add azokat, te csak ülj be. - Kerülte meg a kocsi elejét az ismeretlen, akivel nem lett volna szabad ismét találkoznom. Hamarosan érettségizek az életem így is bonyolult, és én még tettem bele pár csavart a napokban. A sokktól meredten követtem végig minden egyes lépését, és a magabiztosságától majdnem elállt a lélegzetem. Mintha őt nem lepné meg, hogy újra lát. Fekete hajában némi kék fény csillogott ahogy rásütött a nap, és mikor hátrébb túrta a szeméből, megfeszült a bicepszén az izom. Igen, elég megnyerő, jó kiállással és a legutóbbi emlékeim szerint rettentő nagy egóval. De mit keres ő itt? Talán lehet olyan szerencsém, hogy nem ismert fel.

- Köszönöm. - Nyújtottam felé az egyik táska pántját, kissé kábultan. Szinte észre se vettem, hogy nem engedtem a markomból, ahogy el akarta venni, csak amikor már a tekintete az enyémbe fúródott és szemöldökét ráncolva nézett rám kérdőn. A kezemre lesve esett le, hogy milyen feltűnően viselkedek, és gyorsan javítottam a helyzeten, hogy ne legyen még kellemetlenebb a szituáció. - Azt hiszem megsütött a nap. - mentegetőztem - Akkor beülök. - Mutattam az ajtóra, s vissza nézve rá, már tártam ki. Egy kínos vigyorral a barátom mellé ültem, majd behunyva szemeimet megdörzsöltem félkézzel a homlokom, hogy felfrissüljek és Rui felé a jobbik arcomat mutathassam, mielőtt megkérdezi, hogy mi volt ez. Ő az a barátom aki már-már mindent tud rólam, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy egy ici pici titkom azért lehet előtte. Hiába vagyunk fiúk attól még általában átbeszéljük az élet nagy dolgait, szerintem ebben sem különbözünk másoktól. Pusztán egy dolog van, amit nem mertem elmondani, és ebből fakad az ismételt rejtegetnivalóm, amire egyébként nem vagyok büszke.

- Hello, Toma! Felkészültél egy fantasztikus kirándulásra? - Érdeklődött Keiko, Rui anyukája az anyósülésről. Pörgött jókedvében, mint mindig. Lassan elhagyta a negyvenet, de gyerekesebben viselkedett sokszor mint ketten együttvéve a fiával. Nem tudom honnan jön neki, talán ezzel kacsol ki, mert egyébként komoly munkája van. De néha túl sok.

Tegeződök vele gimi első napjától, azaz négy kemény éve, ugyanis akárhányszor próbáltam magázódva, tisztelettel beszélni azonnal lekiabálta a fejemet, vagy hangos hisztiben tört ki, hogy ő nem ennyire öreg. Akkoriban mindenki minket nézett, ezért a mai napig muszáj vagyok így kezelni a dolgokat, kerülöm a balhét. Pedig most talán el kéne gondolkodnom, hogy bevállaljam a konfliktust, mivel így a tavaszi szünet kész szívás lesz. Semmi kedvem ezzel a fekete hajú pojácával menni sehova. Azonban akkor a szüleim haragjával szintén szembe kell néznem. Rajongnak Keikoért, és szinte ujjongva passzoltak le neki, mikor előállt a kirándulós ötletével a hegyekben. Akkor természetesen még én is örültem, senki se szólt, hogy nem hármasban leszünk.