Egy elfelejtett est (befejezett)

3

Nao szemszöge

A kirándulás előtti hét

- Igen hölgyem, megoldjuk! Mindenképpen egyeztetek a helyszínnel. Amennyiben lenne más kívánsága kérem küldje el az e-mail címünkre. Visszhall! – Délelőtt tíz óra és nekem erre kell kelnem. A francba már, hogy nem tudom kipihenni magam.

Az egész három hete kezdődött amikor a városba költöztem és a nővérem kirúgta az aszisztensét. Kevésbé ismertem az elődöm munkáját, de szerintem rendben volt. Én legalábbis visszasírom, mert azóta helyettesítenem kell. Keiko nagyon válogatós, és azt mondja az esküvőszervezéshez tapasztalt ember kell, nem ér rá betanítani senkit arra, hogy hogy kell bánni a fotósokkal vagy a vendéglátósokkal, meg úgy egyáltalán az emberekkel. És itt van a kutya elásva...

- Hallo? Keiko?

- Szia Nao, Rui vagyok. Anya éppen zuhanyzik.

- Jó, légyszi add át neki, hogy amikor beszél az ügyfeleivel, közölje velük, hogy vasárnap NE hívogassanak, mert nem fogok neki segíteni akármennyit fizessen. Kösz! – Elszorult a torkom a visszatartott dühtől, így egyből kinyomtam a telefont. Szerencsétlen srácra, egyáltalán nem vagyok mérges, mégis vele vagyok bunkó. Ezért raktam le, a végén meggondolatlanul rajta vezetném le, hogy nincs időm a pihenésre.

Amikor felkért a nővérem erre a munkára én tiltakoztam, hogy nem vállalom, csakhogy Keiko kijátszotta ellenem a testvérkártyát. „Tudod mennyit segítettem neked, hogy felköltözhess a városba anyáéktól? Tudod te?" Igen, tisztában voltam vele, tehát belementem, hogy az éjszakai munkám mellett legyen egy nappali is. Pont ezért kellettem neki, mert a Seven Color-ban dolgozom pultosként, ami szerinte bemelegítés ehhez a munkához. Habár szerintem az esküvőszervezéshez inkább egy óvónőre lenne szüksége, nem pedig egy vendéglátósra. Azok jobban eltudják viselni a folyamatos hisztit, és az „ezt akarom, azt akarom" nyafogást a sírással ötvözve.

Jó a bárban is megfordul mindenféle embertípus attól függetlenül, hogy egy melegbárról beszélünk. Nők, férfiak, orvosok, irodavezetők,üzletemberek, tanárok vagy éppen katonák. De ott tudják mit jelent az a szó, hogy nem és nem kérik, hogy hozassam el az Eiffel-tornyot ázsiába. Ők legalább hétköznapi emberek, hétköznapi igényekkel.

Ah, istenem, hogy mennyire félrecsúszott az életem ettől a melótól...

Amióta kikerültem a suliból a családi gazdálkodás mellett ha lehet vendéglátózok. Az unokabátyámnak van egy kocsmája, és sokszor inkább ott tengettem az időt, mint otthon. Nem azért mert ennek tanultam, hanem mert nem vagyok az a korán kelő típus. Egyszerűen rosszul vagyok attól ha kilenc előtt fel kell kelnem.

Anno a szüleim emiatt rengeteget vitáztak velem. Vidéken ugyanis egy elég nagy farmunk van mindenféle állattal, és azoknak korán reggel enni kell adni, és ha már ott vagy kitakaríthatod alóluk a ganéjt...

Az állatok szintén szerették ezt a fajta gondoskodást. Van egy lovunk, afféle igás ló, na ő mindig azután végezte el a dolgát miután kipucoltam alóla a trágyát. Mit mondhatnék? Igényelte a tiszta környezetet, állandóan szívatott. De nem ő volt az egyetlen. A kakas rendszerint üldözött a csirkeólban, a nyulak folyamatosan megszöktek előlem, ezért mindegyiknek adtam egy megfelelő becenevet, mint például nyúlpaprikás, áfonyás comb vagy nyúlgombóc, ám nyilván nem velük záródott a kör. A kecske megrágcsálta a szárítóra kiaggatott ruhám, ami tiszta macskaszőr volt Mizunak köszönhetően akit a nővérem a házban tartott és a mi bárányaink sosem hallgattak, ezért a juhászkutya reggeltől-estig ugatott. Szó mi szó gyerekkorom óta tudtam, hogy nekem nincs ott maradásom. Más utat kell választanom. Persze ennek a felmenőim egyáltalán nem örültek, sőt mindent bevetettek, hogy megakadályozzanak. Akkor jött a képbe Keiko.