Egy elfelejtett est (befejezett)

6

Sziasztok!

A korábbi vázlataimnak köszönhetően ezen a héten két résszel boldogítalak titeket. Ugye az ötödiket már szombaton kiraktam és most itt a hatodik. :) Azért sajnos sejtem, hogy nem lesz mindig így...

 jó olvasást!

Naoki szemszöge

Előre sejtettem miért néz rám úgy ahogy, viszont becsületemre szóljon, hogy nem akartam durván ellökni. Észre se vettem, eddig csak most minekután a szemeim ki akarnak esni a helyükről, hogy olyan hosszúak a szempillái, hogy árnyékot vetnek a kipirosodott bőrére. Abszolúte nem lányos ez a szívós kis idióta, de egész kellemes a csókja, sőt izgalmasnak mondanám. Különös, a megszokottól eltérően kalapál a szívem. Tökéletesen egybeolvadnak az ajkaink, s bár már nem tűnik annyira kiszolgáltatottnak mégis zavarban lehet, mert mozdulatlan maradt. A szája selymes, puha és forró. Mint mikor sült pillecukrot eszik az ember, teljesen meglágyít. Tekintettel a helyzetre, mivel úgysem lehet ennél rosszabb talán ez az egy csók még belefér, ha ennyire akarja...

Amíg átadtam magam az érzésnek és behódoltam neki óvatosan a párnácskáit kóstolgatva, a kezemet az arcára vezettem. Lassú mozdulataimból valahogy ösztönösen tudta, hogy elfogadtam a helyzetet, s hagyta. Gyengéden simogattam pofiját a hüvelykujjammal és belelendülve immár tényleg meg szerettem volna ízlelni, de akadályba ütköztem. – Az ajkaid nyisd szét jobban. – suttogtam két csók között – Lazíts, hagyd, hogy irányítsalak.

Készségesen megtette amit kértem, hogy bejuthassak a szájába. A hasamban egy érdekesen jóleső érzés szabadult fel, ahogy a nyelve édesen ficánkolva próbálta követni az enyémet. S valahányszor intenzívebben nyomta nekem vággyal telve párnácskáit, tömérdeknyi villám zúzta szét a gondolatot, hogy egyébként helytelen amit teszek. Egyre jobban megkívántam, az érzelmi kavalkád úgy árasztotta el az elmém, hogy lassan azt hittem képtelen lennék leállni. Tény, hogy a pillanat hevében nem is akartam, viszont ahogy megszívtam a nyelvét a derekába markolva, hogy magamhoz szorítsam a csípőjét, mégis fejbekólintott a valóság. Ideje volt abbahagyni.

Tényleg hangosan belenyögött a számba? Baszki, túl messzire mentem.

Hamar visszább húzódtam, nem szorítottam tovább úgy mintha az életem múlna rajta, csak óvatosan átgördültem vele, hogy a hátára fektessem és ne az én testemet nyomja a súlya. De még ezt is hagyta, hogy felé kerekedjek. Az őrült kis kanos kölyök a lapockámra fogva húzott volna vissza ajkaira mikor eltávolodtam, azonban eszem ágában nem volt folytatni, s felülve kiszakítottam magam a kezei közül. Számolnom kellett a lelkiismeretemmel. Pedig anno az első együtt töltött esténken még szentül meg voltam róla győződve, hogy ez sose fordulhatna elő, ám akkor is célozgatott. Emlékszem.....

- Mmm..- Hah, csak nem kezd magához térni? Jókor mondhatom... Bezzeg amikor kiszenvedtem a taxiból megmozdulni se tudott a részeges. Nekem kellett felcipelnem az emeletre. Mondhatni úgy nyelte be az alkoholt a bárban, mintha a csapvíz fertőzött lett volna. A francért ivott ennyit ha nem bírja? Direkt ezért is kértem még idejében, hogy tűnjön el arról a helyről. De miért lepődök meg? Hiszen csak egy kölyök, akinek a tojáshéj a seggén felér nagyjából a köldökéig, és az ellenkezőjét csinálja annak amit mondanak neki.

Muszáj volt hazahoznom Eita és a saját lelkibékém érdekében, mert hát hiába jártattam a szám, hogy rossz ötlet kiszolgálni...

Értelemszerűen nem egészen önszántamból ültem vele taxiba. Arról is Eita tehet! Rám sózta a kedves főnök, mondván, hogy ő Kaitoval alszik, viszont nem szívesen hagyná az utcán. Ráadásul az első kört ő nyomta ingyen a kezébe! Aztán nyilván én lettem a balek aki hazahozza a lakására, mivel sosem az viszi el a balhét aki tehet róla. Áh, idejében nyakon kellett volna vágnom mindkettőt!