Egy elfelejtett est (befejezett)

4

Nao szemszöge

Az esti tortúrámat követően kicsivel tíz óra után egyedül tértem magamhoz az ágyban reggel, aminek határozottan örültem. És nem csak azért, mert ki nem állhattam volna hallani a másnapos vinnyogását a szépfiúnak. Kényelmesebb volt az egész ágyat birtokba venni. Na meg így senkinek sem szúr szemet ha négykézláb mászok ki az ágyból, vagy vonszolom ki a testem a fürdőbe. Reggelente pár kilóval mindig nehezebb.

Elaludtam, ám nem telefonált senki, szóval kedvezően alakul a délelőttöm.

Ilyenkor nem vállalok terepmunkát a nyúzott fejem miatt. Az esetek többségében elintézek pár hívást emberi időben, ameddig dolgoznak a szolgáltatók és e-mailezek. Tudniillik én szolgáltatónak hívom az anyakönyvvezetőt, a papot, a sminkes-körmös-fodrászt, és napestig sorolhatnám azokat akikkel a rövid pályafutásom során meggyűlt a bajom. De bírom a strapát, ellenben unom, hogy folyton matekozni kell velük, és lavírozni azon a hajszál vékony mezsgyén, ami mindenkinek jó a dátumok terén. Ezért napi szinten plusz időt kell szánnom Keiko csesztetésére is. Így ösztönzöm, hogy találjon helyettem valakit, különben örökre hagyna szívni.

Zuhanyzás után a laptopomat magamhoz szorítva kecmeregtem ki a konyhába, hogy kávét csináljak. A csend alapján kétségtelenül beigazolódott a feltevésem, hogy egyedül vagyok a lakásban. Nem emlékszem mikor mászott ki az ágyból, csak az ébresztője rémlik, ami végül elhallgatott. Összeragadt a szemem az álmosságtól, nem tudtam kinyitni. A szárítóra rakott törülköző elárulta, hogy feltúrta a szekrényem érte. Azonban furcsa, hogy az ingje is ott volt mellette a feltűnő sállal együtt. Csak egy szál pulcsiban ment volna el? Mindegy, legalább elment suliba, illetve remélem, hogy oda.

Nem is értem miért foglalkozom ezzel. Az ő élete.

Az alkoholizmusát leszámítva a lakásomon már teljesen normális volt a srác. Nem kekeckedett vagy lökött le az ágyról, mint valami óvodás. Sőt, közelebb kerültünk egymáshoz. Megmosolyogtatott, elég volt pár mondat, amit vita nélkül válthattunk. Engedett nekem és egészen irányíthatóvá vált. Hálás voltam érte, hogy hajnalban nem kellett megküzdenünk.

Kicsit azért bűntudatom van, amiért nem vittem el kocsival a suliba, biztosan fáradtan ment el. Hogy aggódhatok ennyire egy idegenért?

Talán, mert Ruival egy korú. Habár ha róla lenne szó, már vagy kétszer fejbevágtam volna. Egyiket a körülmények miatt kapná a másikat meg azért mert morogna. Aztán ha nem érti mért adom, lehet a harmadikat is leosztanám.

Még magamat is meglepem néha, mennyire túl gondolom mostanság a dolgokat.

Na jó, Ruinak több esze van, mint ennek a srácnak, szerintem lehetetlen, hogy vele történjen egy ilyesfajta incidens. Biztos vagyok benne, hogy véletlenül se kerülne ilyen állapotban egy idegen ágyába, és esetleg erőltetné rá magát valakire, mint ahogy ez a kanos tizennyolc éves „felnőtt férfi". Talán túlzok kicsit. A lényeg, hogy Ruival bírjuk egymás fejét, és akár az éjszaka közepén felhívhatna, hogy elmenjek érte, szó nélkül megtenném bárhol legyen éppen. Rá is csörgök, ha már így belekeveredett a gondolataimba.

- Hello Rui? – Köszöntem a készülékbe vidámabban ahogy felvette.

- Szia Nao! Mizu?

- Én is ezért hívtalak, hogy megkérdezzem mi van veled. – füligért a vigyorom a hangjára, mígnem eszembe jutott, hogy délelőtt van - Te nem suliban vagy?

- De.

- Akkor miért telefonálsz? – Dorgáltam meg rögtön, mint anno engem az idősebbek. Régen én is kaptam hideget-meleget egyaránt, most rajta a sor.