Egy elfelejtett est (befejezett)

5

Toma szemszöge

A kirándulásunk első igazi napján a világ legszebb álmából keltem, a madarak csicseregtek a hideg víz felélénkítette az arcom, a friss tojásos reggeli megerősített és kalandra készen indultunk meg mindenre felkészülve, hiszen teli volt a hátunkon lévő táska.

Vagy ilyesmi. Ugyanis minden éremnek két oldala van. Én a szebbiket szeretem látni, de a történések pillanatában nehezebb, mint kb tizenkét órával később. Azt hiszem, igazából Nao idegesített.

Mivel a mély nevetésre riadtam, ami a zárt ajtónk mögül csendült fel, és még a szárnyasok se tudták elnyomni a csiripeléssel. A hideg vizet is azért locsoltam az arcomba, hogy a fáradt szemem alatti duzzanat enyhüljön, mert Ruival hajnalig játszottunk. Azonban csak ráncok kerültek mellé és a homlokomra, amikor egy pohár tejet kaptam valakitől a reggelihez.

Kicsit sem vettem fel, nem szóltam érte ahogy a dölyfös mosolyáért sem. Noha érthetetlen mi ez a tej mánia nála. A tojáshoz tea illik!! Aztán amikor közölték, hogy siklóernyőzni megyünk, az innivaló volt a legkisebb problémám. A tériszonyom nagyobb hangsúlyt kapott a tarkómra kiülő libabőrrel. Rui egy lopott pillantásomból megérezte min megyek keresztül, és mellém állt ugyan, de nem számított. A két programszervező azzal vígasztalt, hogy nem egyedül fogok repkedni a fák fölött, hanem lesz valaki mögöttem, akihez hozzácsatolnak, és ő irányítja a halálom végbemenetelét. Legalább ő puhára esik..

Rettegtem az egésztől. Út közben azon imádkoztam a szellemekhez, hogy csapjon belém a villám, mert az gyorsabb halál lenne kevesebb pánikkal és sikollyal. Végül Nao ismeretterjesztője vonta el a figyelmem teljesen. Kiselőadást tartott a gazokról, a virágokról, a bokrokról és a fákról. Eszembe se jutott volna, hogy ő érthet ilyenekhez. Az egyik kúszó növénynél még meg is állt, hogy leszedjük a fáról amelyen elterjeszkedett. Jó móka volt megmenteni a fát, állítólag megvonta tőle a vizet és a napfényt az élősködő. De ennél is jobban tetszett amikor az utunkba álló kis patak felett úgy keltünk át, hogy egy indába kapaszkodva lengtünk át a túlpartra. Lett volna más lehetőségünk, ellenben így viccesebb volt. Mindaddig amíg Rui utolsóként meg nem járta. Az inda elszakadt, a lába pedig kificamodott.

A túlvilági szellemek a megmondhatói, hogy soha se kívántam neki rosszat, ám tagadhatatlanul jól jött nekem. Legalábbis ezt gondoltam az első pillanatban, de Keiko jobban kiakadt a dolgon mint a barátom. Egy jódarabig vissza se tért a higgadtsága.

Onnantól kezdve egyértelművé vált, amitől mérhetetlenül boldog voltam, hogy lőttek a repülésnek, hisz Ruinak csupán annyira sikerült felállni, hogy Nao a hátára vegye. Én meg hozhattam a férfi táskáját a sátrakkal a sajátom mellett. Hát nem volt könnyű. Majd megszakadtam, ameddig találtunk egy tisztást, ahol felverhettük a táborhelyet.

Ergó kissé megtépázva itt vagyuk a semmi közepén este négyen a tűz mellett. Egy bénával, aki miatt van egy túlpörgött anyukánk, és egy gyerekesen elkenődött orrlógatóval, aki piszkálja a tüzet. Ennél még a közelünkben lévő, néha megzizzenő bokrokban is jobban szórakoznak az állatok. Ha mást nem, hát rajtunk.

- Szerintetek vannak medvék a környéken? – Érdeklődtem félénken. Egyrészt, hogy eltereljem a témát amiről gőzöm nem volt, másrészt mert ettől tartottam a legjobban.

Nao felvillanyozva a tűzre dobta az ágat a kezéből. A fején lévő kapucnitól nem lehetett tisztán kivenni a vonásait, ugyanakkor még a hátát is kihúzta, ahogy törökülésben rám meredt. – Rui nem mondta? Ezért hívtunk téged. Állítólag te futsz a leglassaban.