Egy elfelejtett est (befejezett)

15

Toma szemszöge

Hogy féltékeny voltam-e? Igen, iszonyatosan. Ennek következményeképpen estünk egymásnak a konyha kellős közepén. Rabul ejtett, a pulton, és a szája egy pillanatra se hagyta el az enyémet. Nem tudtam kitérni előle, mozdulni se volt erőm, főleg amikor a lábaim ész nélkül rácsavarodtak...ő irányította ezt az édes alávetett szerepet, és a feszes hátára még a kezem is ráfeszült. Kívántam, függőjévé váltam az ajkai érintésének. Forrón csókolta a nyakam. Annyira, hogy ha kettesben vagyunk tuti átadom magam neki, mitöbb könyörgök ha kell, hogy szabadítson meg a szüzességemtől, ám nem így. Három emberrel többen voltunk a kelleténél. - Vá-várj, ezh, ezt nem szabad most.

- Biztos? – nyalt bele a kulcscsontom feletti gödörbe, mire a szemem fenn akadt a plafonon az élvezettől – Miérth? – lihegte az apró csókok között, melyeket a nyakamra hintett – Miért vagy még észnél?

Az arcán lévő kifejezés igencsak próbára tett. - Szeretsz felizgatni igaz? – Simogattam meg a borostáját, s olyan szenvedélyesen húzott magához a fenekemnél, hogy egy röpke pillanatra én is elhittem, hogy nincsenek szabályok, de valamelyikőnknek meg kell tudnia állni. Ideje volt visszatérnem a földre, őt is magammal húzva a fülébe suttogtam. – Legközelebb ha megpróbálsz elcsábítani, csináld jobban.

- Ezt most biztosan félrehallottam. – puszilt szájon meglepetten - Te közeledtél hozzám először.

- Egyáltalán nem így volt. - ráztam meg a fejem mosolyogva, mire játékos méregbe borulva felmordult. Hiába próbáltam eltolni felkarjánál, a hátamat fogva a nyakamat kezdte rágcsálni. Én pedig tehetetlenül nevettem. Annyira máshogy viselkedik mint eddig, sokkal felszabadultabb, ragaszkodóbb és önzőbb. Azonban ez a fajta önzőség őrült módon tetszik. Lehetne erőszakosnak jellemezni, de az nem erőszak amit a másik fél ugyanolyan hévvel szeretne. - Félreértetted a dolgot. – Kacagtam tovább, már majdnem fekve, a hasam is fájt, viszont nem eresztett, csak akkor mikor valaki megköszörülte a torkát.

- Öm, ha végeztetek, izé... bármit is csináljatok - vakarta meg a tarkóját Rui - anya megitta a whiskyjét, és kérne egy pohárral amiből Reina. – s mielőtt kisietett volna az ajtón , hogy magunkra hagyjon az ujját felemelve visszafordult – Meg azt hiszem nekem se ártana egy. – Ezzel kiment.

Elfehéredve bámultam utána, miközben egyre erőteljesebben visszhangzott bennem két szó.

Ezt elcsesztem!

Alig történik velünk pár jó dolog ami segít előre lendíteni az érzéseinket máris beárnyékolja a külvilág. Mintha mi önmagunktól nem tudnánk elcseszni ezt az egészet, még a körülöttünk lévők is segítenek benne.

Felocsúdva löktem arrébb Naot, hogy leugorhassak a pultról és a barátom után szaladjak. A félelem az izgalommal vegyesen hajtott előre, tisztában voltam vele, hogy ezen sok minden múlik. Helyre kell tennem a dolgokat!

Hogy alakulhatott így?

Mire beértem Ruit már visszaült a székébe, ezért én is helyet foglaltam mellette. - Beszélhetnénk kettesben? – Hajoltam hozzá suttogva.

Nagyot sóhajtott miközben rám szegezte tekintetét. - Nem.

Francba, miért nem hallottuk, hogy bejött? Ilyenkor hogyan tovább? Alig pár perccel ez előtt a tűzbe tettem volna mindkét kezem érte, ha valaki azt állítja, hogy Rui nem fogadja el a melegeket, vagy engem, de most nem vagyok erről meggyőzve. - Rui, a legjobb barátom vagy, légy szíves.