Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

TIZENHÁROM

Nem mindig lesz kép, dehát... Karácsonyos rész...dukált némi extra ;)

*                                                   *                                             *                     

Erre a férfi is lehunyta a szemét. Eszébe jutott egy hasonló eset. Amikor egy ennél jóval drágább, igazi bőr ülőgarnitúra sarkába akart így, ölelkezve letelepedni. Ám alig egy perc múlva már türelmetlen rajzolgattak a kezére.

Aztán ficeregtek az ölében. Nem úgy... Nem incselkedve, hanem amolyan „engedj már el" jelzésként. Aztán – mivel ő még dacolt – durván kibújtak a keze alatt. Lizi előkapta a telefonját, és a kamerában megigazította azt a sminket, ami az alig háromperces, szenvedélymentes aktus alatt nem is ment tönkre.

Kata viszont meg se moccant.

Úgyhogy a férfi az ölében kucorgó hajára ejtette az állát, és próbálta élvezni, hogy milyen szerencsés. Vakon felbambult a lehalkított képernyőn futó vége főcímre. Miután hősünk bemászott az irodaházba, lezúzta a karácsonyi bulit elbaszó rosszfiúkat, és visszaszerezte a feleségét.

Neki is ezt volt a kedvenc karácsonyi filmje.

A nőhöz inkább valami mesét képzelt volna. Amolyan vicces, nem giccseset. Vagy éppen egy örök klasszikust. Mondjuk Dickenst. Nagyon magányos lehetett, ha ennyire próbálta elkerülni a puha ingereket.

Miközben úgy bújt, mintha attól félne, hogy a szél elviszi.

Kristóf cirógatni kezdte a tarkóján a hajat.

- Ne legyél ilyen cuki, mert sírva fakadok – vackolt el még jobban Kata, ahogy esendően közölte ezt a képtelenséget.

- Mert megettem a fagyid felét? – kísérelte meg elviccelni az egészet.

A férfi karjaiból a – máskor – hajlíthatatlan(nak látott) lélek nyikkant. Igyekezett tartani magát, és nem kimondani, bár a kétharmadát ették volna meg. Akkor sem, ha kapott valami jót is az élettől. Ezt tartotta az első magányos karácsonyának.

Akkor is, ha objektíven tudta, hogy a második.

Mégis...

Tavaly még simán kibekkelte a nyugtató- pia kombóval. Igazából nem emlékezett az egészből semmire. Úgy sejtette, végigaludta a potenciálisan megjegyezhető órákat. Most viszont nem volt részeg. Még csak magányos sem.

Így a fájdalma mellett már bűntudata is lett, mert tovább mert lépni.

Magában ismételgette: a családja is azt akarná, hogy maradék pár éve ne legyen teljesen gané. Ha már gyáva volt meghalni. Pedig felment ő becsülettel a pláza tetejére. Csak éppen a szélén álldogálva pánikrohamot kapott, és (szánalmas) módon a rossz oldalra ájult le.

A tetőkertbe esett.

Ennyi volt. Az emlék betett. Katánál eltört a mécses. Belekapaszkodott a másik pólójába, és teljesen némán zokogni kezdett. Kristóf csak a nedvességről világosodott meg, hogy mi folyik éppen. Sután átkarolta a teremtést.

Aztán leesett a karja:

- Elmenjek?

A házigazda igent akart mondani. Az lett volna a helyes. Elvégre milyen joga volt neki ehhez? Kacérkodni a boldogsággal, amikor véget ért az élete. Még csak tizenhárom hónapja, tizenhat napja, két órája és kábé négy perce.

Nem mintha számontartotta volna...

- Lehetek önző? – kérdezett vissza a nő elveszetten, valahonnan a férfi szíve magasságából.