Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

HUSZONKILENC

Csak hát, érdekelte a fenét! Kristófot biztos nem. Ő a párjáért aggódott, aki teljesen bezárkózott. Ezek után enni sem ment velük. Helyette kiült az erkélyre. Átölelte a térdeit. Ott találta, amikor felért.

Annak ellenére, hogy Kata kijelentette: egyedül lenne, Kristóf mellé telepedett:

- Ugye tudod, hogy gonosz ribanc üzemmódban van?

- Ugye tudod, hogy attól még igaza van?

- Abban, hogy tapasztaltabb vagy? Igen. Hét év meg nem a világ...

- Az életed harmada.

- Akkor sokáig kell együtt lennünk, hogy elvesszen a jelentősége – bökte meg a vállával.

A párja nekidőlt. Véleménye szerint, mert gyenge és önző volt. Kristóf magához ölelte:

- Hogy lehetsz a délutáni után ilyen elveszett?

- Ott is pont ilyen elveszett voltam, csak éppen emlékszem, hol végződnek az idegek. De csak miattad nem hagytak helyben...

A férfi megszeppenten pislogott. Hiszen ő csak megkocogtatta az arab vállát. Abban a reményben, hogy inkább majd őt verik pozdorjává, nem Katát erőszakolják meg. Nem számított arra, hogy a másik meghátrál.

Szerencsének vélte.

Kata viszont úgy ölelte át, mintha az tényleg erős lenne. Kétkedve a kezére sandított. Mármint persze... Nem volt gyenge, azonban nem hitte, hogy félelmetes. A nő mégis hozzábújt. Nála keresett védelmet.

Önkéntelen kihúzta magát:

- Ez így nem jutott eszembe. Igazából nem gondoltam át.

- Persze, mert bárdok harcos költők – kuncogott keserűen. – Neked az ilyesmi zsigerből jön.

Harcos költő... Azért ez menőn hangzott. Kristóf erre elvigyorodott. Ez nem is volt rossz végszó. Behúzta a nőt az ölébe. Belecsókolt a nyakába:

- Azok kapják a csajokat, nem?

- Mondjuk a kevésbé bolondok szépeket választanak...

- Te szép vagy.

Ennyi. Így. Kijelentőmódban.

Kata szeme rebbent. Bármit mondhatott volna a másik: Elüthette volna egy viccel. Felvethette volna, mire ment vele. Azonban az ő édes, fiatal, vak szerelme nem ezeket mondta. Hanem ezt a képtelenséget.

Olyan határozottan, hogy még el is hitte neki.

Úgyhogy megcsókolta. Sőt! Annyi erőt merített belőle, hogy Kata másnap a medence partra is lement. Bár a vízbe nem akart bemenni csak hasalt, és olvasott, amíg a fiatalság pancsolt. Néha tűnődően felpislogott.

Egy szót sem szólt. Akkor sem, amikor Lizi letelepedett mellé. Azért kétkedve várakozott. Várta, melyik irányba haladnak a tegnap után a dolgok. Még rosszabbak lesznek, vagy éppen kibékülnek.

A fiatal nő letette a kendőt:

- Vissza kéne adnom, hogy ne kelljen mutogatnod a habtestedet – szúrt oda.

Kata szomorúan elmosolyodott. Végigmérte a csupa szépség és törékenység alakot. Akinek düh csillogott a szemében. Valószínűleg, mert a tegnapi után felfogta, mit veszített. Az idősebb nő felült.

Súlylimites volt a bőrönd, így ő csak egy falatnyi bikinit hozott.

Mivel nem tervezte felvenni. Nem akart medencézni egy történelmi romokkal teli helyen, azonban az előző nap miatt inkább nem kódorogtak. Úgyhogy mégis itt hasalt a teljesen sima, rövidnadrágos, falatnyi toppos szörnyűségben, ami megmutatta a domborulatait.