Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

TIZENHAT

Este...

Amikor Kristófnak attól sajgott a karja, hogy fellépett a színpadra. A szeme egyből a nőt kereste. Aki hátul, oldalt, a pultnál meghúzódott. Mellette egy barna férfi. Amolyan jólfésült herceg.

Hát, mennyi ilyen ismerőse volt?!

Összehajolva beszélgettek a kissé hangos zenében. Nyilvánvalóan bizalmasan.

Kristóf szíve szerint felrángatta volna a színpadra. Maga mellé. Ott talán már nem legyeskedett volna körülötte senki. Akkor is majd megőrjítette, ha a nő mondta, hogy egy barátjával jön le az elejére.

Kristóf tudta. Kata szólt. Mégis...

A basszeros alaposabban megnézte magának a duót, amíg hangoltak. A nő még csak ki sem öltözött. Pedig megígérte... Bár (felháborítóan) tapadt a hasított bőr nadrág a combjára. Felül egy egyszerű fekete garbót viselt. Amolyan ötvenes évekbeli sziluettet rajzolt neki a szett.

Tulajdonképpen elegáns volt...

A haját végre kiengedte. Átfésülte az egyik oldalra. Legalább ennyit megtett... Aztán felpillantott. A szája halovány, szomorú mosolyra húzódott, ahogy elkapta a színpadon toporgó férfi pillantását.

Sötétvörösre, mert az ajka kivételesen ki volt festve.

Talán a szeme is, azonban fent a basszusgitárba kapaszkodó erre nem esküdött volna.

Ahhoz ugyanis oda kellett volna néznie, ám neki a pillantása megakadt az ajkakon. Amik hamisan csókot dobtak neki. Erre elpirult. Ezzel az első percben igazolta, hogy tényleg az a kölyök, aminek nézi. Visszaintett.

A többiek követték a tekintetét.

A nő Lizi mögött ült. Már visszafordult a kijelző felé, ahol az angyalszép férfi valamit mutogatott neki. Egészen az ölébe hajolva. Kata pedig fesztelen fordult hozzá, olyan közvetlen közelről, mintha meg akarná csókolni.

Lizi szeme győzedelmesen hunyorgott. Azt hitte, az intés neki szól. Kihúzta magát, habár előtte is magasabb volt, mint a többi nő körülötte. Ravasz mozdulattal fentebb játszotta a gazella lábán a csillámos miniruha szoknyáját.

Nem lehetett nem odanézni, hiszen olyan kurtán szabták, hogy azzal fenyegetett, valami kilátszik egy rossz mozdulatnál. Kristóf szerencséjére játszani kezdtek. Úgyhogy elég volt erre figyelnie.

Révén csak kevesen zenészek főállásban. Igazából csak a billentyűs. Aki konzervatóriumot végzett zongorista volt, és a filharmonikusokban játszott. Egyébként. Aki nem szerette ezt a fajta, már retronak számító rockot, bár a barátnője kedvéért még csinálta. Mert neki is „szükséges" lazítania.

Azonban ő, a gitáros, vagy éppen a dobosuk nem ezzel foglalkozott. Akkor sem, ha régóta gyakorolták. Ha – ilyen kocsmazenekar szinten – egész jól cincogtak. Mit cincogtak! Hasítottak!!

Legalábbis Kristóf menőnek érezte magát, amikor az általa vágyott nő összeérintette a hüvelykjét és a mutatóját. Mire a mellette lévő herceg, teli szájjal, harminckét foggal felkacagott. A színpadon az érintett férfi úgy gondolta: azon, hogy ő (ostoba módon) ettől vigyorog.

Valószínűleg, mert erre figyelt, nem vette észre a jeleket. Ezért kapcsolt későn, amikor a szólista lenyújtotta a kezét:

- Lizi Cicám, ugye azért, mert összetörték a kicsi szíved, még nem rúgod fel a hagyományt?

Visszhangozta készségesen az exe által kijelölt retorikát. Aki a szakításuk másnapján történt visszautasítása után elsírta mindenkinek a bánatát: hogy ő annyira kevésnek érezte magát. Annyira fáj neki, hogy sosem tudott megfelelni, és ezért védekezett ilyen hevesen.