Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

HUSZONHÁROM

- Átléptetnéd ezt a számot? – szólalt meg Kata halkan.

Kristóf nem tudta, hogy ez jó vagy rossz jel. Abban biztos volt, hogy a nő feszült, mert most találkozik először a családjával. Akkor is, ha technikailag a bátyja családjához tartottak. Ő ezt gondolta a legkönnyebb terepnek.

Kata ezen aggódott?

Vagy máson? A sofőr tudta, hogy ennek előbb kellett volna meglennie, azonban a három hónap Amerika felborította a menetrendet. Így gyakorlatilag egy kész kapcsolattal mentek a kötelező vizitekre.

Már régen nem csak ismerkedtek.

- Azt hittem, szereted Blondie-t – nyúlt Kristóf, hogy átugorja az Atomic-ot.

- Rossz emlék – meredt kifelé az ablakon.

A férfi a fél karját odaadta volna, ha megtudja, mi jár a fejében: aggódik? Ő, akit soha nem érdekelt senki véleménye? Haragszik? Jó, tisztában volt vele, hogy nem a legkörnyezetkímélőbb dolog autóval jönni, és igazából ilyen távolságban még lett volna busz...

Ám direkt azért hozta az elektromost, hogy ez ne legyen gond, és azonnal evakuálhassanak, ha rosszul sikerülnének a dolgok.

Amit nem hitt. Bízott Abigél kedvességében. Azt remélte, a két nő rögtön egymásra talál. Vagy Katát tényleg a szám nyomasztotta? Valami eszébe jutott? Mondjuk, a régi életéből? Lehet, ma lett volna a lánya születésnapja?

Ezt sem tudta.

- Milyen emlék? – kísérelt meg olyat kérdezni, amire talán választ is kap.

- Utolsó gimis buli. Nem volt vészes, de akkor dobott az én lizim.

Tehát tényleg csak a zene. Valami koncertes emlék lehetett. Éppen tizennégy évvel ezelőttről. Mert a nő (normális emberként) ott lezárta a jellemzően csúnya véget érő elsőszerelmet.

Bezzeg ő... Magától sose nőtt volna fel...

Kata – mintha meghallotta volna az önostorozó gondolatokat – a sofőr combjára csúsztatta a kezét. Kristóf lesandított a finom ujjakra. Valahogy nem volt szexuális. Akkor sem, ha a láb tövénél érintették.

Egyszerűen csak egy biztosíték, hogy ott van vele.

A pirosnál a vezető kézbe vette az ujjakat. Lehelt rájuk egy csókot. A nő szomorúan elmosolyodott:

- Nagyon aggódsz?

- Eléggé.

- Előre is elnézést! – nézett végig magán.

A sofőr nem értette az ítélkező tekintetet. Tökéletes választásnak találta az egyszerű, piros nyáriruhát. Ami nyilvánvalóan ősöreg volt, ugyanis kézzel ilyen népi mintát mostanában már nem hímeztek.

Ezt azonban csak ebből tudta. Egyébként hibátlannak tűnt a darab. Sőt a lehető legelőnyösebbnek. Nemcsak a szabása. A színétől üvöltött, hogy a nő bőre milyen egészséges barna.

Egyébként meg a legokosabb emberek között tartotta számon. Nyilván nem azért aggódott, hogy miről fog beszélgetni. Úgyhogy (nyilván) ő volt félreérthető, így megpróbálta tisztázni:

- Azért aggódok, hogy ők hogyan viselkednek.

- A bátyád és a családja. Onnan származol. Miatta is vagy ilyen. Biztosan szimpatikusak lesznek. – Adott egy puszit.

Kristóf ebben kicsit kételkedett. Azért leparkolt. Aztán az ajtót is nyitotta volna, ám Kata megelőzte. A kezét viszont elfogadta, hogy lelépve ne libbenjen fel a térdig erő szoknya. Mondjuk, a sofőr ezt egy kicsit bánta.